Első szóra személyesen fogad, minden tiszta, rendes, szappanoperákban vannak ilyen rémes színű falak… csak ne lenne ott mindenhol a baba illata, akit elvitt a nagymama, hogy nekem ne fájjon.
És ne kéne mindeközben hazudni.
M. a húszas évei közepén jár, de olyan, mint egy dundi kamasz lány. A hormonkezelés miatt hízott meg, mentegetőzik. A családban, higgyem el, mindenki sovány meg magas, nézzem meg a lányát. Mutatja a fényképet, milyen csinos!
Tényleg jópofa, egyébként tinédzserkori futó kaland gyümölcse. Anyának lenni a világ legcsodálatosabb dolga – ezt már vagy századszor mondja –, nem tudott volna ártani a magzatnak. Megszülte, későbbi férje pedig teljesen a magáénak érzi.
Szerettek volna saját gyermeket is. De nem sikerült, ezért végül örökbefogadással lett közös gyermekük.
– Egyik lombik a másik után, annyira tudom, mit érzel – mondogatja –, én is reménykedtem, el se hittem, hogy nekem, akinek van már, nem lehet több gyerekem, tönkrement a méhem. Nem genetikai eredetű, ne félj, nem lehet örökölni!
És már nyomja is a paksamétát az orrom alá, hogy tényleg nem örökölhető a baja, és bízzak benne, mert ő nagyon jól reagál a kezelésre, annyi petéje érik, nem is tudtak mit kezdeni velük, annyi. Nem néz a szemembe, mikor azt mondja, háromszázezer forint. Én szégyellem magam, a többiek legalább kétszer ennyit kérnek. Ugye számítok rá? Tandíjra kell! Könyörög:
– Nem foglak átverni, hidd el!
M. azt hiszi rólam, hogy meddő vagyok, és most eladja nekem a petesejtjeit.
Nincs egyedül. Azt nehéz lenne megmondani, hány olyan nő van Magyarországon, aki petesejtjeinek értékesítésében látja a kiutat szorult anyagi helyzetéből. Annyi bizonyos, vagy tucatnyian hirdetik magukat az interneten, és néhányukkal – magamat meddő asszonynak kiadva – találkoztam. (A donorok és a vevők nevük kezdőbetűjével szerepelnek a cikkben, mivel azonosításukhoz nem járultak hozzá, több esetben pedig nem is tudták, hogy újságíróval beszélgetnek.)
Hazánkban a becslések szerint 100–150 ezer pár hiába próbálkozik, nem sikerül gyermeket nemzeniük. Sokuknak az jelentheti az egyetlen megoldást, ha a petesejtet a női szervezeten kívül termékenyítik meg, majd a megtermékenyült embriót visszaültetik az anyaméhbe. Ez az in vitro fertilizáció (IVF), köznapi nevén a lombikbébiprogram.
Normális esetben a spermium és a petesejt a leendő szülőktől származik. Igen ám, de mi van akkor, ha egyikük vagy másikuk nem rendelkezik erre alkalmas ivarsejttel? Ha a férfi részéről áll fenn a nemzőképtelenség, megoldást nyújthatnak az itthon is évtizedek óta rendelkezésre álló spermabankok. Működésüket pontosan szabályozza törvény, a donorok csupán tízezer forint körüli költségtérítést kapnak a fáradságukért.
Egészen más a helyzet akkor, ha valamilyen okból a nőnek nincs megtermékenyítésre alkalmas petesejtje. Ilyenkor a donornak összehasonlíthatatlanul bonyolultabb eljárás alá kell vetnie magát. Mert ebben az esetben az lehet az egyetlen megoldás, ha valaki adományoz petesejteket a reménybeli anyának, amelyeket a férj vagy élettárs ivarsejtjeivel megtermékenyítenek, majd osztódás után az asszony méhébe ültetnek.
Magyarországon az ivarsejt adományozását 1997-ben szabályozták. Az eredeti jogszabály előírta a teljes anonimitást, de a kérdés körül kibontakozó társadalmi vita hatására egy 2005-ös módosítás lehetővé tette, hogy a jogszabályban pontosan meghatározott rokonsági fokba tartozó családtagok is tehessenek felajánlást. A törvény rendelkezése szerint „ivarsejt adományozásáért ellenérték nem kérhető és nem adható”. A jog szerint az így fogant gyermek anyja az, aki megszüli. A petesejtdonornak tehát semmilyen joga nincs az így született gyermekhez.
Így tehát itthon ismeretlennek és közeli hozzátartozónak egyaránt ajánlhatja a petesejtjét bármelyik egészséges, 35 éven aluli nő, aki már szült.
Ami a névtelen, ismeretlen személynek történő adományozást illeti, ezt nyugodtan a fantasztikus irodalom tárgykörébe utalhatjuk: aligha van olyan földre szállt angyal, aki sok százezer forintot, időt áldoz, vizsgálatok sorát végezteti el, és heteken át injekcióztatja magát, vállalja a kezelés minden esetleges szövődményét azért, hogy boldog anyává tegyen valakit, akit sohasem látott.
Kérdés tehát, hogy a rászoruló meddő aszszonyok miként jutnak – a sikertelen kísérletek miatt akár többször is – petesejthez. Az átláthatóbb esetekben rokonaik segítenek rajtuk, de olykor ismeretlenek ajánlják fel, fizetség ellenében, petesejtjüket.
Meddő asszonynak kiadva magamat öt, interneten hirdető donornak írtam levelet. MNO-s (Magyar Nemzet Online) elektronikus címről, a közösségi oldalakon sem változtattam meg adataimat. Az öt hölgy közül többen azonnal kiadták fényképüket, telefonszámukat, írásba foglalták, hogy mit mennyiért vállalnak. (Egyikük sem kattintott legalább néhányat azért, hogy lássa, kivel van dolga.)
„Szia! Ha gondolod, nagyon szívesen beszélgetek veled telefonon vagy Skype-on! A telefonszámom …, de ha tudnál várni, akkor augusztusban nagyon szívesen elvállalom!” – írta L. „Én 600 000-ért csinálom most is, és neked is, ha gondolod, de úgy érzem, nem vagy nagyon lemaradva a korod miatt, mert én most egy 42 éves kedves hölgynek csinálom. Négy gyönyörű és egészséges gyermekem van. Ha gondolod, hívjál nyugodtan!!!”
Ha üzletet kötnek, a két nőnek fel kell keresnie egy olyan intézményt, amely lombikbébiprogramra szakosodott. Sokszor a meddő asszony eleve ügyfele egy-egy ilyen intézetnek. Vélelmezhető, hogy az ott dolgozó orvosok nem nagyon firtatják, honnan származik az a petesejt, amely páciensüknek a remélt gyermekáldást jelentheti.
Az egyik magyarországi intézménynél felmerült a gyanú, hogy ennél aktívabban működött közre abban, hogy a petesejtjüket értékesítők vevőket találjanak. A Ciris Nemzetközi Reprodukciós Intézet Kft. ellen a napokban azért is feljelentést tettek, mert kiderült, hogy ebben az intézetben a statisztikai átlag többszöröse az olyan esetek száma, ahol a donoroknál úgynevezett túlstimuláció lépett fel. Ez a túlstimuláció, amely életveszélyes állapotot is jelenthet, annak a gyógyszeres hormonkezelésnek lehet a következménye, amellyel a donor szervezetét arra próbálják rávenni, hogy minél több petesejtet állítson elő, így minél nagyobb számban álljon rendelkezésre női ivarsejt a lombikbébikhez. Erre azért van szükség, hogy ne csak a szokásos ciklusonkénti egy, esetleg két petesejtje érjék megtermékenyíthetővé, hanem legalább 10–12. Ez már egy ilyen beavatkozásnál kellően nagy szám ahhoz, hogy esély legyen a sikerre. (A Ciris Kft. elleni feljelentésről, illetve a petesejt-kereskedelem gyanúja miatt ellene folytatott nyomozásról részletesen szól keretes írásunk.)
Ebből is kitűnik, hogy nem veszélytelen vállalkozás a petesejt felajánlása a donor részéről.
De hogyan is zajlik ez a gyakorlatban, ha – a törvény által tiltott – üzletről van szó? Miután a két fél megköti az üzletet, a befogadó közli az intézettel – rendszerint azzal, ahol diagnosztizálták, hogy csak donor petesejtjével lehet gyermeke –, hogy talált donort, beszerezte a szükséges papírokat.
Bár a petesejtek biztonságos fagyasztása már néhány éve megvalósítható, Magyarországon még nem bevett gyakorlat, így tehát a petesejt-adományozás során a két nő ciklusát gyógyszeresen össze kell hangolni. Ez az eljárás pedig kivitelezhetetlen anélkül, hogy az asszonyok ne ismernék egymást, így tehát az anonim felajánlás már csak ezért is életszerűtlen.
A továbbiakban minden úgy megy, ahogyan az a lombikbébiprogramban szokásos, azzal a különbséggel, hogy az érett petesejteket a 14. nap környékén a donor petefészkéből szívják le. Ezeket aztán a befogadó férjének ivarsejtjeivel termékenyítik meg, és a befogadó méhébe ültetik vissza a megfogant embriókat. Még tíz napot, két hetet kell várniuk a leendő szülőknek, hogy kiderüljön, létrejött-e a terhesség, vagy újra kell próbálkozniuk.
A., akivel szintén az interneten vettem fel a kapcsolatot, nagyon gyakorlott, ő már háromszor „csinálta”, most már alkalmanként egymillióért vállalja. Mikor azon aggodalmaskodom, hogyan győzzük meg a beültetést végző intézetet arról, hogy rokonok vagyunk, megnyugtat: „A közjegyző előtt csak egy helyen kell nyilatkozni, úgy tudom…”
A közjegyző a közhiedelem szerint nem kérheti annak igazolását, amit a felek állítanak. Ez ugyan elvileg nem igaz, a gyakorlatban viszont mindenkinek sikerül megszereznie a közjegyzői okiratot arról, hogy a donor és a befogadó rokoni kapcsolatban áll egymással. Megállapodunk, hogy mi majd azt mondjuk, a nagymamáink voltak testvérek.
A milliós árhoz A. szabadkozásként hozzáteszi: „A donorok négyszáz- és egymillió-kétszázezer közt kérnek mostanában. Ez függ attól, hányadik program, és attól is, mennyire van szüksége. Persze egy kezdő nem kérhet (csak nagy szerencsével) sokat, hiszen ott minden kétséges, még az is, stimulálható-e egyáltalán. Csak a genetikai vérvétel kerül pénzbe (15 körül), a többi tb-s!”
Igen, bármilyen furcsán hangzik, ezt a fajta petesejt-kereskedelmet, persze nem tudatosan és csak részben, de a társadalombiztosítás is támogatja. (A támogatást nyilván nem erre találták ki.) A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis a társadalombiztosítás állja azoknak a beavatkozásoknak a költségeit, amelyek esetében a petesejt megtermékenyítésében és az embrió bejuttatásában is orvosi segítségre van szükség, e körbe tartozik az adományozott ivarsejtekkel végzett mesterséges megtermékenyítés is, amely legfeljebb öt alkalommal ingyenes, függetlenül attól, hogy létrejött-e terhesség vagy sem. Ezután próbálkozásonként körülbelül félmillió forintos költséggel kell számolni. Hozzá kell tenni, hogy a tb által finanszírozott eljárás sem teljesen ingyenes, ugyanis a hozzá szükséges gyógyszereket a leendő anyának kell megvennie. Adományozott petesejt esetén – tekintettel arra, hogy a donor petefészkei egészségesek – kevesebb hormonra van szükség, így a költségek alacsonyabbak is lehetnek, mint meddő házaspár esetén.
Ezért írja biztatóan A., hogy a költségek így kalkulálhatók: „Szóval jó esetben a kialkudott összeg, plusz útiköltség, plusz gyógyszerek és a kenőpénz a dokinak, és ha olyan az intézmény, akkor a közjegyző.”
S. 29 éves, szülésznőnek készül, régóta figyelem internetes hozzászólásait: fölényesen okos és magabiztos, van három gyereke, elmondása szerint azért lett donor, mert kíváncsi volt, mit is élnek át a lombikos mamák. (Neki újságíróként mutatkozom be, nincs takargatnivalója, a téma érzékeny volta miatt mégsem írom ide a nevét.) Ő is az interneten ismerkedett össze a befogadóval, akinek kimerültek a petefészkei. S. állítja, ingyen vállalta az adományozást, ő volt – ahogyan a mesében meg van írva: a szép, okos és gazdag – Zs., a befogadó negyedik donorja. Az aszszonynak eddig egyik beültetése sem járt sikerrel. S. arra figyelmeztet, a meddő asszonyok legnagyobb félelme az, hogy az adományozó átveri őket.
– Hihetetlen, hogy körülugrált Zs. engem attól fogva, hogy igent mondtam – mondja. – Kilószámra hozta a vitaminokat, gyümölcsöt, mindenféle csodalöttyöt, amelyek szerinte nagyon jót fognak tenni. Rá kellett szólnom, hogy nem kell a fenekem alá tenni a széket és a sarokig is kocsival vinni, már csak azért sem, mert nekem semmilyen panaszt nem okoztak a gyógyszerek.
A befogadót, Zs.-t is megkerestem. Megerősíti az említett kiszolgáltatottságot: az egyik donorja nem adta be magának a peteérlelő injekciókat, de a pénzt eltette. A másik az érett petesejt leszívása előtt a műtőben döbbent rá, hogy ő erre mégsem képes. Nála csak a gyógyszerek árát bukták. Mikor aztán S. petesejtjeivel sem sikerült teherbe esnie, örökbe fogadtak egy kisfiút.
Azt a jelenséget, amelyről S. beszélt, én is éreztem: mindenki ki van szolgáltatva mindenkinek, a donorok zavaróan udvariasak és idegtépően rámenősek: csak nehogy mást válasszak, mert már megvan a helye a pénznek!
K.-val egy kopott, sötét Pest megyei lakásban találkoztam. Szinte sírva bizonygatta: nem lép vissza, nem ver át!
De nemcsak az van kiszolgáltatva, aki „vesz”, hanem az is, aki „elad”: nem tudhatja, hogy a beültetést végző intézet nem használja-e fel majd azokat a petesejtjeit, amelyekre a megtermékenyítés során a „vevőnek” már nem volt szüksége. Az intézetben folyamatosan kezelnek olyan nőket, akik ilyen donorok petesejtjeire várnak. Ezzel nem azt állítom, hogy a donorok petesejtjeit jogtalanul, többeknél is felhasználják, csupán azt, hogy a donor ezt nem tudja nyomon követni. S. például nem hiszi el, hogy a 21 megérett petesejtjéből csak négy volt használható, de mert az intézet sem kérdezte, hogy ki ő, ő sem firtatja, mi lett a többivel.
A donorokat viszont nem érdekli, hogyan zsákmányolják ki a szervezetüket – a pénzre koncentrálnak. A cikk elején idézett M. négy hónapja szült, de inkább nem szoptat, hogy bármelyik pillanatban ráállhasson a petesejttermelésre!
Igen ám, de mi van akkor, ha nem jön össze a baba, vagy beteg lesz a gyerek?
S. ma már azért nem vállal petesejt-adományozást, mert a fiáról kiderült, anyai ágon öröklődő betegsége van. Mikor Zs.-nek igent mondott, ezt még nem tudta.
A., a már korábban idézett donor is elismeri, hogy bár a vizsgálatok kizárják a szervi bajt, és ha lenne ilyen baja, nem merne donornak jelentkezni, de az aggodalom érthető. Azt a kockázatot is a befogadó aszszonynak kell vállalnia, hogy a művelet elsőre nem jár sikerrel. Ilyenkor új alku jön és újabb fizetség. A. írja is kérdésemre, hogy ez az esetek „99 százalékában nem a donor génjeinek a hibája, és el kell hogy keserítselek, az esetek 50 százalékában csak másodjára sikerül, de ez függ attól, miért is meddő az anyuka”.
L. is tucatjával küldi a fényképeket, négy testvére van: csupa pirospozsgás, egészségtől kicsattanó, jól táplált falusi ember, karjukon pufók kisdedek. Eljátszom a gondolattal: ők lennének majd a gyerekem rokonai? L. a szomszédos faluban lakik, minden búcsúban összefutnék velük?
A törvény egyebek mellett a későbbi vérfertőző kapcsolatok kizárása miatt támogatja azt, hogy lehetőség szerint vér szerinti rokonok adományozzanak egymásnak. Ez első rápillantásra ellentmondásnak látszik, pedig logikus: így a családban nyomon követhető, hogy ki kinek adott petesejtet,
