Fotódráma fekete-fehérben

Képet cserélt lakása falán a napokban Tóth György fotóművész, aki úgy harminc évvel ezelőtt robbant be a kortárs magyar fotó világába Ikarusz című sorozatával. A dokumentarista fényképezéstől indult, sorozatokat készített a budapesti villamosmegállókról, a villamosvezetőkről, a május elsejei felvonulás résztvevőiről, fotográfus és képzőművész kortársairól, azután bemozdulásos, többszörös expozíciójú fotográfiákat csinált, portrékat, amelyeken a lélek finom rezdüléseit sejthette meg a néző az elmosódó arcvonásokon keresztül, aktokat, amelyek test-képként, test-térként jelentek meg, egyszerre szólva nőiségről és az általános emberiről, ami nőben, férfiban egyaránt benne lakozik.
Szóval a fotográfus képet cserélt, amiben nincs semmi meglepő. Hatvanéves lett éppen, s nemcsak egy újabb évtized zárult le mögötte, de kiváló – a kortárs fotó világában mostanában kivételes – sikereket ért el az utóbbi néhány évben. Az 1994-ben Balogh Rudolf-díjat kapott művész a szakma képviselőinek szavazata alapján 2008-ban az Év fotográfusa volt, kiállított a Szépművészeti Múzeum rangos nemzetközi fotótárlatán, az egyik aukciósház árverésén egymillió forint fölötti áron ment el egyik, Emese című felvétele. Amikor ilyen sikeres valaki, minden érdekes, ami a műveivel történik. Az is, hogy miért cseréli le – mármint Emesét. Mert hát ez történt, s akkorra, amikor történt, meghívta néhány barátját is a lakásba, képcserére, egy korty italra, beszélgetésre a világ és a fotográfia helyzetéről. A rágógumi-művészetről például, amit nem szeret, de ami, nem csak ő véli így, kezdi kiszorítani a szó teljes értelmében vett műalkotásokat, s persze a rágógumi-művészet képviselőiről, akik mindenütt ott vannak, ahol csak „érdemes”. Meg arról is, hogy miért is veszi le az Emese című képet, annak nagyméretű poszterváltozatát, amely a magyar fotográfusok sikeres franciaországi bemutatójának a plakátja volt néhány évvel ezelőtt, s amelyről úgy gondolta, jól kifejezi a közérzetét. Most azonban megváltozott a közérzete, de nagyon, mondta el barátainak, mert nem jól alakulnak a dolgok a kortárs magyar fotóművészet, a kortárs magyar művészet körül.
Mielőtt egy pohár bort ittunk az egészségére, mintha csak végig akarná játszani a saját élete által inspirált performanszt, feltette a falra az új képet, amely a legutóbbi hónapokban készült, az új közérzet kifejezéseként, feketében és fehérben, kemény, nem is karcos, inkább karmolóan kemény grafikai részletekkel. Dráma, fekete-fehérben. Vagy helyzetjelentés? Mindenesetre szemügyre vesszük, az egyébként csupasz fallal együtt, s megpróbáljuk elképzelni, milyenek lesznek a szoba falai, ha a fotográfus ezt is leveszi. Mert hamarosan le kell vennie, lakása már nem az övé – hogy tovább tudjon élni és fotózni, hatvanadik születésnapja előtt néhány héttel el kellett adnia.