Hangok balkáni forgószélben

Kaval, buzuki, gajda, nickel harpa, és ki tudja, még hány barkácsolt hangszer, aminek neve sincs. Cinkosai, az örökké változó hangulatok bennük élnek. A legbolgárabb magyar zenész, Nikola Parov mögött ott sorakozik már huszonöt év, mégsem vágyik összegzésre. Túl sok még az el nem játszott hang, nem lenne hozzá türelme.

Szeptember 11., 2001-ben, a terrortámadás napja. Egyszer azt nyilatkozta: az a nap mentette meg. Mitől?
– Akkor már évek óta turnéztam a Riverdance-szel, négy évig Amerikában éltem, aztán még három évig szanaszét, amerre vitt a szél. Épp csak látogatóba jártam haza. Hiába éreztem, hogy a saját érdekemben minél előbb ki kell szállnom a show-bizniszből, nem volt elég erőm, hogy megtegyem. Állandóan telt ház előtt játszani egy hatalmas show részeként doppingol. Anyagilag is megbecsültek, fogva tartott a hamis biztonságérzet. A terrortámadás miatt bezárt a Broadway, három hónapra hazajöttem. Volt időm gondolkodni. Keserű pirula lett volna újra beállni a sorba. Nem mentem vissza. Fontos szakasza volt az életemnek, nélküle nem lennék most az, aki. Nálam kivételesebb tehetségű zenészeknek soha nem adatik meg ilyen lehetőség. Ma már nincs bennem hiányérzet. Jó zenészekkel játszani, értő közönségnek, kompromisszumok nélkül – tökéletesen kielégít.
– Az ír–kelta táncshow után itthon aztán mégis fejest ugrott egy másik monstre produkcióba. A még ma is futó Naplegendához zenét írt.
– A felkérést Sebő Ferenctől és az Állami Népi Együttestől kaptam, akik látták a Riverdance egyik előadását. Szerettek volna magyar változatban is valami hasonlót létrehozni. A komponálást már Amerikában elkezdtem, mire hazajöttem, már csak meg kellett valósítani az ötleteket. Magyar léptékű anyagi keretből. Hatalmas lelkesedéssel álltunk neki. Néhol kicsit döcögő lett, de a miénk. Tíz év telt el a Naplegenda ősbemutatója óta, már dolgozunk a folytatáson. A koreográfus most is Mihályi Gábor, a címe Álomidő. Nem Kárpát-medencei antológiában gondolkodunk; álomképekből, hangulatfoszlányokból szőjük a produkciót, tánccal, zenével. A varázslat a lényeg.
– Egy nemzetközi és egy magyar populáris táncos-népzenei show után mit gondol: csak a sokszor hangoztatott pénz lenne az oka, hogy itthon nem sikerül világszinten is átütő produkciót létrehozni?
– Elsősorban a pénz. A szimfonikus zenekar, a csúcstechnika, a körítés megvásárolható. A magyar produkciók átka azonban általában a csapatmunka hiánya. Az egyéni érdekek, az önmegvalósítás a közös alkotás elé tolakszik. Össztársadalmi szintén is éppen ez történik, az alkotó közeg sem kivétel. Szomorú hagyomány, hogy hiába tolonganak a tehetségek, ahelyett, hogy az erejüket összeadnák, inkább átlépnek egymáson. Képtelenek vagyunk egymás sikerének örülni. A Naplegenda esetében szerencsére sikerült ezen túllépni, a költségvetésünk azonban a Riverdance produkció töredéke volt.
– Bolgár–magyar származása alapján logikus, hogy pályája kezdete óta a Balkán és a Kárpát-medence térségéből merít, de évek óta kacérkodik az ír népzenével is. Mi vonzza az ír–kelta kultúrában?
– A nyolcvanas évek óta járom a világot, fesztiválokon rendszeresen belefutottam ír zenészekbe. Érdekes párhuzam van a balkáni és az ír zenék között, még a hangszerelésük is hasonló. Kölcsönösen hívtuk egymást fellépésekre, barátságok szövődtek. Egy ír barátom, Andy Irvine mutatott be a Riverdance zeneszerzőjének, Bill Whelannek is. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy a Riverdance Orchestrában ír–kelta népzenét játszom, néhány éve pedig Mozaik néven saját ír népzenét játszó együttest is alapítottam.
– Felsorolni is lehetetlen, hányféle hangszeren játszik. Világzenét komponál, bolgár–magyar gyökerekkel az írekre kacsint. Aki nem ismeri, azt is mondhatná, csapong…
– Rossz tulajdonságom az örök nyugtalanság: soha semmi nem elég. Az élet minden területén elkápráztat a sokféleség. Éppen emiatt egyik hangszeren sem vallom magam profi előadónak. Sokáig volt hiányérzetem, de már elfogadtam; ilyen a természetem. Ami érdekel, azt meg kell tapasztalnom, muszáj megérintenem. Egyik élményhez sem leszek ettől hűtlen, de a figyelmem tapasztalatról tapasztalatra vándorol. Nem határozok el semmit, inkább sodródok a sorssal. Anélkül is mindig kedvemre való fordulatot vesznek a dolgok, hogy összeszorított fogakkal döntenék. Ott van persze a csapda: a felszínesség. Úgy lehet elkerülni, ha az ember legalább egyvalamiben kiváló, és bármihez is nyúl, ez a jellegzetesség átsüt mindenen.
– Mit gondol, az ön esetében mi ez?
– Meghatározó a gyermekkorom, bolgár zenész nagyapám emléke, Plovdiv mellett egy kis falu, ahol tízéves koromig nevelkedtem, a közös zenélések. Ezek a hangulatok, képek mélyen belém égtek és egyre fontosabb helyre kerülnek. Ha csak megérintek egy hangszert, akkor is ott vannak velem.