Kirekesztő szocialisták

Ha annyira félnek a Jobbik előretörésétől, nem az lenne a logikus, hogy a demokratikus versenytárs győzelmét és esetleges kétharmadát még a kisebbik rossznak tartsák? Ők azonban még az általuk szélsőségesnek titulált pártot is inkább erősítenék minden színfalhasogató szidalom ellenére, csak a gyűlölt Fidesz ne kapjon sok mandátumot.

Nem érhetett senkit váratlanul Mesterházy Attila beszéde, amelyben egyértelművé tette, nem tartja demokratának a legnagyobb ellenzéki pártot. Azt mondta az MSZP miniszterelnök-jelöltje, csak ők képviselik a demokratikus értékeket, a progresszió és a szabadság utolsó bástyája a szocialista párt. A jelölt úr a napokban vidéki fellépése során is hasonló sértegetésekre ragadtatta magát, amikor kifejtette: az MSZP az egyetlen párt, amely megálljt tud parancsolni az erőszaknak, a gyűlöletkeltésnek. Előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett gyanúsítással van dolgunk. Már a kínnal-keservvel, többhetes csúszással megjelent választási programjuk is magában foglalta a másik oldal kirekesztését. Hisz mi más lehet a célja egy olyan iratnak, amelyet a demokratikus oldal programjaként jegyeznek? Az „egy csak egy demokratikus párt van talpon a vidéken” fennhéjázó alapállással az összes konkurens pártot vérig sértették az álbaloldaliak. Március 15-i ünnepségük meghívójából szintén sütött, hogy csak magukat tartják a demokrácia letéteményesének: a Demokraták márciusa elnevezés mindenki számára eligazítást nyújtott.
A hatalomcentrikus baloldal sosincs kibékülve a lakosság magaviseletével. A rendszerváltás előtt az volt a baj a társadalom nem behódolt részével, hogy nem eléggé haladó, nem építi kellő lelkesedéssel az úgynevezett népi demokráciát, és túl sok „szabadosságot” akar. Az utóbbi húsz év alatt pedig baloldali politikusok és értelmiségi holdudvaruk azt szeretné elhitetni, hogy demokráciából szorulnak pótvizsgára az emberek. Túl kevés demokráciát akarnak. Főként azok demokratikus állapotában mutatkoznak szerintük komoly elmaradások, akikkel már a Kádár-rendszerben is elég sok gond volt. Azok nem férnek a bőrükben ma sem, akik régen is reakciós magatartást tanúsítottak, és bűnös módon eltértek „a Párt” irányvonalától. Mondhatni: polgári kutyából nem lett szocialista szalonna. Sem akkor, sem most.
Végül is csak annyi történik most, hogy az optimistábbak is kijózanodhatnak: Mesterházy semmiben sem különbözik elődeitől. Azoktól sem, akik évtizedekkel ezelőtt vonták kétségbe a velük nem szimpatizálók jogát az önálló véleményhez. És azoktól sem, akik pár éve ugyanezt a neobolsevik irányvonalat követik a lehető legagresszívebben. Továbbviszi az elődpárti fáklyát, amelyet Kádár és sleppje után nem engedett kialudni az utódpárti vezetőség Kovács Lászlótól Gyurcsány Ferencig, Lendvai Ildikótól Veres Jánosig. Másként fogalmazva: Gyurcsánynak, Mesterházynak egy a hangja. Ne tévesszenek meg tehát senkit az eldarált, nem tökéletesen betanított beszédek – Mesterházy hangja valójában Gyurcsányé. A volt miniszterelnök fújta meg először a harci kürtöt: Demokraták, ébresztő! S csak úgy zúdította az ellenzékre a rágalmakat. Mennyivel lenne nála különb, finomabb úr Mesterházy? És mitől lenne az Kovács László, aki ugyanezt az agyonkoptatott lemezt teszi fel minden alkalommal? Azért lenne disztingváltabb, európaibb a veterán pártapparatcsik, mert nem villámló tekintettel, fölemelt hanggal gyűlölködik? Neki még az a mentsége sincs meg, hogy elkapta a harctéri hév. Higgadtan, kiszámítottan darálja le a gyűlöletkeltési penzumot. Szerinte 2006 őszén a szélsőjobb uralta az utcát, békés tüntetők nem is voltak, csak Molotov-koktélokkal, vascsövekkel felszerelt randalírozók. Vagyis az október 23-i ünnepi gyűlés rendőrséggel összeveretett, lődözött résztvevői terroristák voltak, akik rászolgáltak sorsukra. (Jellegzetesen MSZP módra demokratikus megközelítése a történteknek.)
Közben mintha az antidemokratikusság vélelmezésében ellentmondás, zavar mutatkoznék a neoliberális szekértáborban. Bajnai Gordon lelépő kormányfő nemrég még amellett tette le a garast a T. Házban, hogy a parlamenti pártokat egytől egyig demokratikusnak tartja. Meglepő módon még Demszky Gábor főpolgármester is a demokratikus erők közé sorolta az összes jelenlegi parlamenti pártot a Petőfi-szobornál elüvöltött beszédében. Gondjai csak a zajos közönségét alkotó Jobbikkal voltak.
Vigyázni kell azokkal, akik demagóg csűrés-csavarásuk mögött a demokráciától féltik a demokráciát. Jellemzően az MSZP soha ilyen dühödten nem féltette a demokráciát maguktól a választópolgároktól, a legnépszerűbb ellenzéki párttól, s egyáltalán minden jogállami mechanizmustól. Mintha antidemokratikus elhajlásnak tartanák, hogy egy olyan komoly dolgot, mint a választás, könnyelműen a választópolgárokra bízzanak. Lendvai Ildikó az MTV reggeli műsorában óvatlanul elárulta, hogy egyáltalán nem reménykedik a választási győzelmükben. Hogy ez már eddig sem volt kérdés? Lehet, de nem az utódpártiak számára. Ők foggal-körömmel kitartottak amellett, hogy nincs még veszve semmi, igenis van csoda a nap alatt, „a meccs még nem dőlt el” – nyilatkozta Mesterházy Attila. Kitartottak – eddig. Úgy látszik, ellebbent szemük elől a csalfa vak remény, mert mostantól, pártvezérnőjük kijózanító szavai után hátrább kell húzódniuk az agarakkal. Lendvai tudniillik egyáltalán nem hárította el mint abszurd, méltatlan felvetést, hogy pártja számára már inkább csak a Fidesz kétharmadának a megakadályozása lehet a tét. Kézzel-lábbal kellett volna tiltakoznia a legnagyobb ellenzéki párt győzelmének biztosra vétele ellen, hisz a maradék törzsszavazói és csápoló bázis kitartása számukra létérdek. A mézesmázosan vádaskodó Kovács László pár napja még arra szólított fel, hogy mindenki hozzon magával nem is még egy, hanem egyenesen három embert. (Lám csak, a nemzeti kicsiség merésére, vállalására buzdító expártvezér hogy gúnyolódott anno a Fidesz elnökének egykori, még egy ember hozatalára biztató szavain, s most mégis ráfanyalodott egy kis plagizálásra.)
Lendvai a biztató választási kilátásaik kincstári ecsetelése helyett inkább a műsorvezetőt feddte meg, amiért kérdéseket merészel feltenni, és nem osztja látványosan az ellenzéki pártot súlyosan elítélő dörgedelmeket. A volt MSZMP agitpropos cenzor számára mintha fontosabb lenne a következő kormány mozgásterének szűkítése, irgalmatlanul nehéz helyzetbe hozása, mint a tisztességes választási szereplés. Ha már befuccsoltak a minden alapot nélkülöző sikerpropagandájukkal, és a kutya sem képes komolyan venni az ígéreteiket, legalább megpróbálhatnának rokonszenvesebb színben föltűnni. Mit veszíthetnek vele? Ennek egyik alapkövetelménye az lenne, hogy ne diszkriminálják, ne tagadják ki a demokratikus alakulatok közül a legnagyobb riválist. A közvélemény-kutatási adatokból nyilvánvaló: az emberek nem vevők a riogató, ellenfeleket besározni akaró, pszichiátriai esettanulmányoknak is beillő, szájtépő kirohanásaikra.
Ha annyira félnek a Jobbik előretörésétől, nem az lenne a logikus, hogy a demokratikus versenytárs győzelmét és esetleges kétharmadát még a kisebbik rossznak tartsák? Ők azonban még az általuk szélsőségesnek titulált pártot is inkább erősítenék minden színfalhasogató szidalom ellenére, csak a gyűlölt Fidesz ne kapjon túl sok mandátumot. Ezzel elárulják, valójában a polgári szövetségtől tartanak, nem pedig a gárdistáktól. Gyurcsányéknak kapóra jön minden olyan politikai megnyilatkozás, amelynek nyomán ujjal mutogathatnak az egymással összemosott, ellenségnek tekintett ellenfeleikre: „Tessék, tényleg ezt akarjátok?” Az MSZP az iméntiek miatt nem bánja, sőt, szinte élvezi, ha ócsárolják, hisz megindíthatja a végeláthatatlan rutinjajongást a demokrácia veszélyeztetése címén. Egyetlenegyet nem hajlandók eltűrni: ha kormányképes vetélytárs van a porondon. A demokratikus alternatíva úgy hat rájuk, mint bikára a vörös posztó. Most mégis kénytelenek lesznek megbarátkozni a számukra borzalmas, „antidemokratikus” állapottal: az ország felemelkedésével.