Ötszázezer birka

Majd harmincévnyi viszonylagos nyugalom után eljött a hozzáértők által már borítékolt viszály korszaka: kiújult az ellentét Nagy-Britannia és Argentína között a Falkland(Malvinas)-szigetek fennhatóságáról. Ha az olaj ára olyan szintre emelkedik – jósolták évekkel ezelőtt a szakértők –, hogy a szigetek környékéről már érdemes lesz felhozni az ásványkincset, akkor eljön ez az időszak. A brit Desire Petroleum a közelmúltban az Atlanti-óceán déli végén megkezdte az olajfúrásokat.

Hovatartozás

Ki volt itt előbb, földrajzilag kihez van a legközelebb, kik telepítették be, kinek a gazdasági övezetébe tartozik? Ha ezen elveket alkalmaznánk, akkor öt ország is joggal követelhetné a fennhatóságot a Falkland(Malvinas)-szigetekre. Az Európában készült térképeken már a XVI. században ábrázolják a lakatlan szigeteket. Európából először holland felfedezők jártak rajta.
A brit flotta hajói 1690-ben kikötöttek, és a tengerészet kincstárnokáról, Falkland viscountról nevezték el a két legnagyobb szigetet. Louis-Antoine de Bougainville francia térképész 1764-ben kolóniát hozott létre, mégpedig Saint-Malóról jött tengerészekből és családtagjaikból, innen ered a szigetek Malvin neve.
A spanyolok a franciáktól megvásárolták gyarmatukat, a briteket viszont kiűzték a szigetekről, majd a Rio Plata-i alkirálysághoz csatolták. 1820-ban a spanyoloktól az argentinok vették át a terület felügyeletét, igaz, az ekkor függetlenedő országnak még neve sem volt. Börtönszigetet kezdtek berendezni rajta.
A britek végül is pontot tettek a szuverenitást övező vitákra: 1833-ban katonai erővel elfoglalták a szigeteket, és a brit koronagyarmathoz csatolták, 1841-től kormányzó irányította az ügyeket. Azaz – mint látjuk – végérvényesen nem rendeződtek a Falkland(Malvinas)-szigetek körüli ügyek, még ma is vitatják hovatartozását.

Egyesek már újabb háborút látnak kibontakozni. Mások bölcsen arra intik a feleket, hogy folytassanak értelmes tárgyalásokat a kibontakozó válságról. Argentína eredményesen fellármázta és maga mellé állította egész Dél-Amerikát, London viszont a füle botját se hajlandó mozdítani erre a zajra. Nagy-Britannia álláspontja szerint az Argentínától 500, a Tűzföldtől 600 és a Déli-sarktól 940 kilométerre fekvő szigetcsoport 1833 óta brit fennhatóság alatt áll, a nemzetközi jog alapján itt azt tesznek, amit akarnak. Ám Buenos Aires erről más véleményen van.
Érdekesség, hogy már a szigetcsoport elnevezésében sincs egység, ugyanis ez különbözik a két nyelven: angolul Falklandot, míg spanyolul Malvinast használnak. Az argentinok mást gondoltak a szigetek hovatartozásáról 1982-ben is. A nyolcvanas évek elején a Buenos Airesben hatalmon lévő katonai junta, hogy felkorbácsolja a nemzeti érzelmeket, egyúttal elterelje a figyelmet a katasztrofális kormányázásáról, megszállta a szigeteket. Arra számítottak, hogy Margaret Thatcher brit kormányfő a Nagy-Britanniától több ezer kilométerre lévő helyen úgysem merne végrehajtani egy partraszállást. Tévedtek.


A Vaslady döntése értelmében a britek katonai erővel foglalták vissza Falklandot. Majd ezer áldozatot követelt a háború: argentin részről 649, míg brit oldalon 255 volt a halottak száma. A vereség következtében az argentin junta megdőlt. Az angolok azóta is büszkén hirdetik magukról, hogy ők bizony el nem hanyagolható szerepet játszottak az argentin demokrácia megteremtésében.
Az évek folyamán a kétoldalú kapcsolatokban beindult az enyhülés. Ám ez nem akadályozta meg Buenos Airest abban, hogy 1994-es alkotmánymódosításakor a bevezetőben megemlítse a Malvinas-szigeteket mint Argentína elidegeníthetetlen részét. Az argentinok valóban magukénak érzik a szigeteket, és időről időre meg is próbálkoztak, hogy a szuverenitás kérdéséről diplomáciai tárgyalásokra kényszerítsék Londont. Semmi sikerrel.
Vajon miért ért meg Nagy-Britanniának egy háborút ez a kopár, különösebben nem hívogató időjárású szigetcsoport, amelyen jelenleg háromezer lakos és félmillió birka él? És ráadásul azóta is csak nyeli a pénzt, hiszen ezerháromszáz jól kiképzett katona, négy harci repülőgép, egy tengeri romboló védi a területét arra az esetre, ha valaki mégis valami kalandos megoldással akarna hovatartozásáról dönteni. Azoknak, akik ezt említik, van egy érvük: a Royal Navyt, őfelsége tengerészetét már eddig is túlságosan leköti az afganisztáni misszió biztosítása. Az idő folyamán a Falkland-szigetek stratégiai jelentősége is megkopott, innen lehet ellenőrizni a Horn-fokon való áthaladást, de ma már erre más eszközök is vannak.
A kilencvenes évek végén azonban más miatt lett drága Falkland: a szigetek környékén olajat fedeztek fel. Legalább annyit, mint amennyit az északi-tengeri olajmezők rejtenek. Azért ez nem kevés: egyes derűlátó elemzők 60 milliárd hordóra becsülik a kibányászható mennyiséget, de a sokkal szerényebb jóslatokkal előálló Desire olajvállalat is 15 milliárd hordóra teszi a Falkland körüli mezők hozamát.


De miért nem kezdték meg ezt a vagyont korábban kiaknázni? Az ár és a technikai fejlettség miatt. Akkoriban 10 dollárt adtak egy hordó olajért. Ma már a tengeri kitermelés költségei is jelentősen csökkentek. Ráadásul Falkland közelében viszonylag „kellemes” mélységben található az olaj: a szigetek északi részén négyszáz méterre, a délin 1,2 kilométerre találhatók a lelőhelyek. Ezek sokkal kedvezőbb adatok, mint amilyen mélységből az olajat felhozzák a Mexikói-öbölben, az Északi-tengeren, de akár Angola partjainál is.
Két évvel ezelőtt, amikor az olaj hordónkénti ára a 150 dollár környékét ostromolta, ez adta meg a végső lökést, hogy bele lehet kezdeni a Falkland-szigetek környékén lévő olajmezők kiaknázásába. Ma hordónként 70 dollár körül mozog az olaj világpiaci ára, ha ez fennmarad, akkor az olajcégek megtalálták a számításukat. A brit kormány ehhez négy, eddig különösebben nem ismert „feltörekvőt” alkalmaz, a Desire Petroleum, a Borders and Southern, a Rockhopper Exploration és a Falklands Oil and Gas cégeket, ugyanis a nagy olajipari vállalatok, mint a British Petrol, a Shell vagy az amerikai Exxon elutasították részvételüket a politikailag szerintük túlságosan kockázatosnak ítélt kitermelésben. Ha bekövetkezne valamilyen politikai válság, ők a már meglévő latin-amerikai érdekeltségüket többre tartanák, mint a falklandi olajmezők kiaknázását.
Milyen mennyiséghez juthatnak az említett „négyek”? Ha beindul a kitermelés – ne felejtsük el, ehhez még évek kellenek, ugyanis az első fúrást csak a napokban kezdték el –, akkor évi 153 millió hordóra számítanak. Venezuela, mint Dél-Amerika vezető kőolaj-kitermelője, mintegy 170 milliárd hordó olajvagyonnal évi 800 millió hordót hoz a felszínre. Ehhez képest sem lenne elhanyagolható a falklandi kitermelés, ha az teljes egészében felfuthatna.


Tizenöt éve az ENSZ közvetítésével született egy megállapodás, amely előirányozza, hogy Argentína és Nagy-Britannia tárgyalásos úton megegyezik a szigetek körül lévő olajvagyon elosztásáról. Ez azóta sem történt meg. Argentína – mint minden állam, amelynek erre lehetősége van – gazdasági zónájának határát a parttól számítva 200 tengeri mérföldben, mintegy 370 kilométerben határozza meg. Ez már számtalan vitát eredményezett a falklandi angol hatósággal, főleg a halászatot érintve. Az elmúlt hónapban Argentína vízumot vezetett be azoknak a hajóknak, amelyek áthaladnak ezen a térségen, azaz csak ellenőrzés után engedi át a teherszállítókat. Így sikerült feltartóztatni és argentin kikötőbe irányítani a Thor Leader teherhajót, amely csöveket vitt a brit fúrásokhoz a Falkland-szigetekre.
A diplomáciai viszály azóta egyre bonyolódik. Cristina Fernandez de Kirchner, Argentína elnök aszszonya a Nagy-Britanniával folytatott vitában eredményesen megszerezte dél-amerikai szomszédai, sőt az egész karib-tengeri térség támogatását, mégpedig azzal érvelve, hogy ez a kérdés az egész térséget érinti. Ezen túlmenően kijárta, hogy az ENSZ is sürgesse Londont a tárgyalások megkezdésére, amely viszont hallani sem akar semmiféle egyezkedésről. Az Egyesült Államok Hillary Clinton külügyminiszter személyében ki is jelölte a közvetítőt az álláspontjából nem engedő két fél vitájában.
Persze Nagy-Britanniának sem mindegy, hogy hogyan ítélik meg egy olyan hatalmas piacon, amely ráadásul egyre növekszik vásárlóerőben és lélekszámban is, mint Dél-Amerika. Ha tárgyalókészségnek még jelét se mutatja, akkor könnyen kiszorulhat eme ígéretes területről. Ráadásul Nagy-Britannia fennhatósága által a Falkland-szigetek egyúttal az Európai Unió tengerentúli területe is. Így a konfliktus könynyen válhat Európa–Argentína összecsapássá, ami, valljuk be, fociban üdvösebb lenne. Csupán ez hiányzik nekünk az afganisztáni békemisszióval együtt, hogy honvédeink a sarkkörhöz közel védjék majd nemzeti érdekeinket.
A Falkland(Malvinas)-szigetek körüli helyzet is hatással lehet azokra a közeljövőben sorra kerülő tárgyalásokra, amelyek hamarosan megkezdődnek a lejáró déli sarkköri egyezmény nemzetközi megújításáról. Ha két ország nem tud dűlőre jutni a dél-atlanti óceán kincseiről, akkor milyen eredményt várhatunk majd egy nemzetközi tanácskozástól, amelyen meg kellene egyezni a déli sarkkör – egyelőre még csak – tudományos felosztásáról?