Radikális jogpolitikák

A 2006-os brutális tömegoszlatásoktól kezdve a BKV-tól ismert nagyüzemi korrupcióig bezárólag ezernyi okkal lehet igazolni egy kormányváltás utáni elszámoltatást. A kormányzó erők nem véletlenül vágtak bele már tavaly olyan nyelvpolitikai manőverekbe, mint az elszámoltatás azonosítása a leszámolással, hogy az elszámoltatást morálisan diszkreditálják, és demokráciától és európai uniós normáktól idegennek tüntessék fel. Egy korábbi írásomban (Magyar Nemzet, 2009. június 23.) ezért hívtam fel a figyelmet arra, hogy az elszámoltatás uniós elv: a közhivatalok birtokosai elszámolással tartoznak a köznek döntéseikért és tetteikért, kötelesek magukat alávetni tüzetes vizsgálatoknak, és viselniük kell ténykedésük következményeit.
Mára az elszámoltatás olyan kampánytémává vált, amely indokolatlan várakozásokat korbácsolhat fel a választások után. A Jobbik szórólapjain is szereplő követelés: „a politikusokat el kell számoltatni”. A „nép nevében” megfogalmazott téziseik szerint „az eddigi vezetőink”, „a politikusok” az elmúlt húsz évben elárulták és eladták az országot, a pénzt meg zsebre tették. Álláspontja az, hogy „teljes számonkérésre van szükség, a politikusbűnözők pártállásától függetlenül”, és „a politikusokat a bűncselekmény elkövetése esetén kétszeres büntetéssel kell sújtani”. A népítélet lényege: „20 évet a 20 évért!”
A büntetőjogban laikus állampolgárok számára egy meglehetősen zavaros, ám politikai indulatkeltésre alkalmas kép alakulhat ki így az elszámoltatásról. Tűnhet úgy, hogy a Jobbik egyszerűen csak a büntető törvénykönyv módosítására törekszik, hogy bizonyos elkövetési magatartásokért (sikkasztás?, hűtlen kezelés?) a politikusokat kétszeresen büntessék, ám nagy valószínűséggel fel sem merül a dühös polgárban, hogy a jogszabály-módosításban félreérthetetlenül definiálni kellene „a” politikusok körét. Kormányzati tisztségviselők? Országgyűlési képviselők? Polgármesterek? Diplomaták? Köztisztséget be nem töltő pártvezetők? Megkerülhetetlen az ország elárulásának és eladásának meghatározása is, hiszen nem valószínű, hogy a Jobbik és szavazói megelégednének a hatályos jogszabályokban foglalt tényállásokkal. És még csak ezek után jönnek az igazságtételi törvények révén ismert problémák, mint a visszamenőleges hatály (lásd visszamenőleges igazságtétel), valamint az alkotmányosság és az alkotmánybírósági kontroll. Kérdéses, hogy 19-20 évvel ezelőtt elkövetett, de már elévült gazdasági bűncselekményekkel mit tud kezdeni a jobboldali radikális jogalkotó.
Mi lenne, ha az Alkotmánybíróság megsemmisítené az általában „a” politikusokat büntetőjogilag diszkrimináló vagy a visszamenőleges hatályú törvényeket? Az elszámoltatást egyébként okkal követelő propagandaanyagokban nincs nyoma az alkotmányosság és jogállamiság pozitív értékének, ezért élek a gyanúperrel, hogy ha alkotmányossági aggályok miatt bukna el egy radikális törvénymódosítási kezdeményezés, arra rákerülhetne a politikai szabotázs bélyege, hogy a radikális szavazóban fel se merüljön a történtek alkotmányosság szerinti mérlegelése. És ha egy radikális törvénymódosítás valamilyen oknál fogva el is jutna az alkotmánybírósági normakontroll szakaszába, ám a testület megsemmisítené azt, a döntést mi sem könnyebb a „politikusbűnözőket” mentő manővernek láttatni, s onnan már csak egy lépés az Alkotmánybíráság és az igazságszolgáltatás szerveinek stigmatizálása.
Ha radikális észjárással gondoljuk végig az elmúlt húsz év visszás dolgait, valóban érthetetlen, hogy miért csak „politikusbűnözők” válnak népítélet tárgyává. Az alkotmánybírók, a bírók és az ügyészek, akik a húsz év alatt nem a radikális értékrendnek megfelelő döntéseket hozták az igazságtétel és az elszámoltatás ügyeiben, nem elárulói az országnak? Ők miért nem „jogászbűnözők”? A „politikusbűnözők” fogalma ugyanolyan manipulatív, mint a „cigánybűnöző”. Lehet arról beszélni, hogy cigányok milyen arányban vannak jelen a börtönökben, és milyen arányban követnek el bűncselekményeket, de a „cigánybűnöző” fogalma a csoport egészét stigmatizálja. A propagandaanyagokból kitetszik, hogy a „politikusbűnözők” fogalmának használata hasonló logikát követ. Nemcsak bűncselekményt elkövető politikusokkal társítják a fogalmat, hanem általában „a” politikusokkal. Csakhogy ilyen alapon beszélhetünk jogászbűnözőkről, orvosbűnözőkről, katonabűnözőkről stb., hiszen szinte minden nagyobb foglalkozási csoportban jelen vannak bűnelkövetők. Azzal, hogy a radikálisok összemossák a bűncselekményt elkövető politikusokat „a” politikusokkal, előáll az abszurd helyzet, hogy Balczó Zoltán és Wittner Mária is húsz évet kaphat politikusbűnözés miatt. Balczó most a Jobbik európai uniós képviselője, de 1994 és 1998, valamint 2002 és 2006 között a MIÉP képviselője volt a fővárosi közgyűlésben, továbbá 1998 és 2002 között a MIÉP országgyűlési képviselőjeként olykor kívülről támogatta az ezek szerint „országáruló” Orbán-kormányt. Wittner helyzete még rosszabb: ő 2006-tól a „politikusbűnözőkből” álló Fidesz képviselője.
Wittner és Balczó nem politikusbűnözők, mert nem követtek el bűncselekményt? A kérdés jogos, csakhogy radikális észjárással azt kell mondanunk, hogy majd az elszámoltatók megállapítják ártatlanságukat. A radikális logika szerint mindaddig potenciális bűnözőknek tekintendők, amíg nem igazolják ártatlanságukat. A „népítélet” és a „nép nevében” kifejezések nem véletlenül emlékeztetnek népellenes bűnök elkövetőit felelősségre vonó népbíróságokra és igazoló bizottságokra.
De kik is lennének az elszámoltatók?
A Jobbik nem is olyan rég még a nemzeti számonkérő központ ötletével operált. Az elnevezés egészen véletlenül rímel a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék nevével, ami nemcsak közintézményeket és hatóságokat ellenőrzött, hanem a korábbi kormányok politikáját is vizsgálta. Az elszámoltatás kétes elnevezésű intézménye talán ezért kapta végül a Pongrátz Gergely Nemzeti Igazságtételi Központ nevet. Ami ideológiailag azért is érthető, mert a nemzeti radikalizmus magyar apostolát, Bajcsy-Zsilinszky Endrét éppen a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék emberei tartóztatták le 1944-ben mentelmi joga ellenére, majd a nyilas parlament felfüggesztette mentelmi jogát, és bestiális kínzások után végül hűtlenség és hazaárulás vádjával halálra ítélték és felakasztották.
A Jobbik eltörölné a mentelmi jogot, mert az szerinte az eredeti funkciója, a képviselők szabad és nyugodt munkájának biztosítása helyett mára a képviselők – nemegyszer köztörvényes – büntetőjogi felelősségének eltakarására szolgál. Az érvelésnek van alapja, de nyoma sincs annak, hogy a képviselők szabad és nyugodt munkájának biztosítását hogyan gondolják a radikálisok. Igaz, hogy Bajcsy-Zsilinszkynek a mentelmi jog nem nyújtott menedéket a nyilas politikusbűnözőkkel szemben, ahogy Kovács Bélát is csak ideig-óráig védte meg a kommunista politikusbűnözőktől 1947-ben. Radikális észjárással mégis belátható lenne: a mentelmi jog híján a radikális ellenzéki képviselőket semmi sem menti meg a „szegfűs és narancsos politikusbűnözéstől” a választások után, hiszen – úgy hírlik – „eltiprási koalíció” van a Fidesz és az MSZP között a Jobbik ellen. A Jobbik méregfogát talán ezért akarja Nyakó István kihúzni a blöffel, hogy a Nemzeti Számonkérő Szék ígéretével Orbán Viktor kampányol.

A szerző politológus