A politikai hazugság természetrajza

A legnagyobb ellenzéki párt március 15-i nagygyűlésének szónoka az igazság pillanatának nevezte április 11-ét. Az 1848-as törvények beiktatásának és a költészet napjának dátuma valóban a legjelesebb évfordulóink sorába emelkedhet, ha a szavazók többsége megfontoltan fog dönteni. Mi mindent is kell megfontolnunk? Kinek-kinek a saját személyes tapasztalatait, amelyeket – életkorától függően – az elmúlt 10-20 esztendőben szerzett, de túl ezeken: történelmünk egyértelmű üzeneteit is. Mindenekelőtt egy vérbe fojtott forradalom és szabadságharc (1956) és egy elvetélt kísérlet (1990) üzenetét. Nem azért, hogy az akkori forgatókönyvekből olvassuk ki, mit kell tennünk, hanem, hogy jobban értsük: mik azok a közösségi célok, amelyeket csak kedvező külső feltételek esetén lehet, s melyek azok, amelyeket azok ellenében kell megvalósítanunk? Mert most másfajta összefüggés van a világesemények és a magyarországi állapotok között, mint amilyen ’56-ban volt. Akkor egy kis nemzet függetlenségi küzdelme indított el lassú láncreakciót, amely következményeiben egy világbirodalom összeomlásához vezetett, most egy globálissá vált gazdasági-hatalmi struktúra mélyülő krízise idézhet elő számunkra is kedvező változásokat. Akkor a nagyhatalmak közös érdeke volt, hogy a magyar forradalom ne veszélyeztesse a második világháború után kialakult erőegyensúlyt, most olyan világverseny résztvevői vagyunk, amelyben elsősorban nem külső hatalmakkal, hanem a belső ellenállással: a fordulatot akadályozó erőkkel kell megküzdenünk. De van közös vonása is történelmünk kegyelmi pillanatainak. A modern kor világmegváltó eszméinek hatalomtechnikai doktrínákká torzult örökségével kellett szembefordulnunk ’56-ban is, s kell ma is. Akkor a kommunizmus fegyőreitől akartunk szabadulni, most a neoliberalizmus közöttünk sürgölődő fanatikusainak és bennünk is ható balítéleteinek szellemi fertőzéséből kell kigyógyulnunk. Nem az egyenlőség eszméje diszkreditálódott, s nem az igazságosság elvére épülő politikai értékek szavatossága járt le. Azokat a hamis prófétákat és kommunikációs manővereket kell lelepleznünk, akik és amelyek korunk kifinomult diktatúráinak eszközeivé manipulálták a demokrácia alapértékeit.
Az előttünk álló választás nyomán megismétlődhet egy kormánycsere, befejeződhet a rendszerváltozás, és elkezdődhet a legfontosabb: a korszakváltás. Nemcsak abban az értelemben, ahogy a globális pénzpiacok működésének szakértői s a biztonságpolitikai stratégák beszélnek róla. Időben sokkal távolabbról és szellemi-kulturális értelemben sokkal mélyebbről eredő folyamatok érkeztek egy súlyos krízis állapotába. Ha elfogadjuk Eötvös József diagnózisát, amely szerint a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség voltak annak a korszaknak az „uralkodó eszméi”, könnyebben tájékozódhatunk e bonyolultnak látszó kornak az útvesztőiben. Nyomon követhetjük, ahogyan a felvilágosodás százada után ezekből az eszmékből előbb téveszmék lettek, majd ideológiákká silányulva a hazugság kulisszáivá váltak. Mert hinni a nemzetben – szép, felemelő dolog. Azt hinni, hogy a nemzetnek a másik nemzettel szemben kell megvalósítania magát – téveszme. Elhitetni, hogy a mindenkori elit önérdekű hatalmi alkui garanciái lehetnek a nemzet megmaradásának – hazugság. Ami 1848-ig eszme volt, a szabadságharc bukása után téveszme lett, majd a kiegyezést követően hazugsággá változott. Hasonló metamorfózison esett át az egyenlőség ideája, csak más évszámok jelzik fejlődéstörténetét. 1848 helyébe 1919-et, 1867 helyett 1956-ot kell írnunk. A két világháború közötti illegális kommunista mozgalom tagja – nem ismerve a sztálinizmus igazi arcát – még lehetett naiv eszmehívő. A magyar forradalom vérbe fojtása, 1956 novembere után már nem. Sehol a világon! S mit mondhatunk a szabadságeszme ügyvivőiről, a magyar liberálisokról? Őket 1994-ig megillette az ártatlanság vélelme: addig, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy az SZDSZ nem a liberális elvek képviseletére, hanem a hatalmi pozíciók mindenáron való megszerzésére szerveződött. Azon az áron is, hogy a saját hazugságuk mocskában dagonyázó szocialisták uralmát legitimálják. Amiként 1867 után a pénztőke újgazdagjai rájöttek, hogy csak a földbirtokos arisztokráciával kiegyezve rendezkedhetnek be, napjaink magyar liberálisai felismerték, hogy soha nem jutnának a kormányrúd közelébe, ha nem kötnek érdekházasságot azzal az utódpárttal, amelyet addigra már valamennyi reformer szellemű alapítója elhagyott. A kommunisták utódainak a kiegyezés szelleméből eltanult és a puha diktatúra idején „kimunkált” hazugságai már elégtelennek bizonyultak az életben maradáshoz. Alkalmazkodásuk a posztmodern korhoz nem sikerült volna, ha nem sietnek segítségükre az árulás korszerű professzionistái: az értékeket valló társaiknak cinikusan hátat fordító, magukat minden erkölcsi gátlástól függetlenítő „megélhetési” politikusok.
Annak a látszathatalmi képződménynek, amelynek egy Gyurcsány Ferenc kerülhetett a csúcsára, már semmi köze nem volt a magyar valósághoz. Az őszödi operetthős ámokfutása nem oka, hanem tragikus következménye, kísérőjelensége és persze felgyorsítója volt annak a mélyben zajló drámai eseménysorozatnak, amely a társadalom tökéletes leépülésének és szétesésének szaporodó tüneteivel adott hírt magáról. Ezekből a romló közállapotokból érthető meg igazán, mi is a politikai hazugság lényege. Rövidebb-hosszabb megszakításokkal 1849 óta tart a magyar közélet „színművesedése”, amelyet a nemzetállami önállóság formai kellékeinek megtévesztő látványa, és a nemzeti érdekek érvényesítésének lehetetlensége jellemez. Amikor egy közösség önszabályozó erőit lefojtják a külső kényszerek, a politika óhatatlanul színjátékká fajul, a tényleges hatalom nélkül maradt politikus pedig alakoskodni kényszerül. A lényeget tekintve mellékes, hogy a külső kényszert egy idegen dinasztia iránti kötelező hűség, az internacionalizmus ügye melletti elkötelezettség, avagy a feltétlen alkalmazkodásnak az „euroatlanti integráció” jelszava mögé rejtett követelménye jelenti-e. A feltétlen elköteleződés gúzsba köti a politikus lelkét, s e kínzó állapotban csak a szerepjátszás esztétikai mámora képes a cselekvés szabadságának illúzióját kínálni. Gyurcsány hatalomra kerülése és hatalomban maradása nem azért volt tragikus fejleménye történelmünknek, mert pojácatermészete ellenére beülhetett a miniszterelnöki bársonyszékbe, hanem mert a baloldalon kivívott népszerűségét éppen kivételes színészi adottságainak köszönhette. A mély identitásválságba zuhant baloldaliaknak úgy kellett ez a színész, mint a fuldoklónak a levegő, a szomjúhozónak a korty víz. Mint általában az életmentők, ő is az utolsó pillanatban jött. Amikor kezdték elveszíteni külhoni megbízóik bizalmát, amiért egyre hatástalanabbul játszották szerepüket, önbizalmuk is alászállt. Érthető, hisz legalább önmaguknak be kellett vallaniuk, hogy kormánypárti létükre semmi közük a kormányzáshoz, mint szocialistáknak semmi közük a szocializmushoz, és bár koalícióban vannak a liberálisokkal, éppúgy semmi közük a partnerükhöz, mint azoknak a liberalizmushoz. Kellett valaki, aki még nyilvánvalóbban távol áll mindattól, ami baloldali értéknek és programnak nevezhető, s aki mégis képes úgy tenni, mintha lenne hite, reménye, ereje és bátorsága a kormányzáshoz, s úgy viselkedni, mint akinek gazdag személyisége maga lenne a balliberális eszmék megtestesült közös nevezője.
Lehet ezt az apparátus-csinovnyiknak, mohó vadkapitalistának és „szoclibes” messiásnak egyaránt kiváló gátlástalan fiatalembert megvetni, utálni, s még gyűlölni is. Ám éppen azért, mert figurája az erkölcsi és politikai mocsár legmélyén juthatott csak szerephez, minden indulatunk, amit személyére összpontosítunk, bennünket is a mocsárba ránt. Ne engedjük, hogy ilyen hatalma legyen fölöttünk. Ne úgy tekintsük őt, mint aki egyéni adottságaival megbabonázta és maga alá gyűrte a magyar politikát, hanem médiumnak csupán, akinek személyiségében legújabb kori történelmünk valamennyi rossz tendenciája koncentrálódott. Ne vele nézzünk hát farkasszemet, hanem ezzel a történelmi örökséggel szembesüljünk!
A magyar demokrácia válságáról értekező Bibó István diagnózisa szerint: „Aki Magyarországon szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak a kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló…”
Fordítsuk le ezt napjaink viszonyaira: a feltétel nélküli alkalmazkodás kényszerére és valaha volt szuverenitásunk mítoszára hivatkozni egyaránt hazug dolog. A legnagyobb hazugság pedig az, hogy csak e két magatartás közül lehet választanunk. Ezekkel szemben – Bibó szavaival – „ott van a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független szabad Magyarország lehetősége.” A hangsúlyt a radikális reformpolitikára kell tennünk. Mert a jövőnk – akár tetszik nekünk, akár nem – a radikalizmus tartalmán és minőségén múlik. Április 11-én ritkán ismétlődő pillanat kínálkozik. Kisebbségbe szoríthatjuk azokat, akik idegen érdekek szolgálatában egy egész országot hódolni kényszerítettek, és azokat is, akik történelmünk megannyi intő példájából sem értették még meg, hogy a zsigerekből táplálkozó politikai szenvedélyek mindig az ellenségeinknek kedveznek.

A szerző irodalomtörténész