Az utolsó játszma

A megzsaroltakat csak addig lehet kézben tartani, amíg a vasmarok erős. Borulnak a szennyes vödrök sorra. Tudtuk, hogy korrupt, saját zsebre dolgozó politikusok országában élünk, de hogy ennyi hitványság fog kiderülni még a választások előtt, azt álmunkban sem gondoltuk.

Kósa Lajos nemcsak megválasztott ember, hanem kiválasztott is. Legalábbis a kálvinista Róma polgármesterének ellenfelei minden kampányidőszakban kiszemelik őt, hogy belerángassák egy pocsolyába. Kósa ugyan nem az a kifejezett rángatható típus, de ha csak ráfreccsen a sár, némelyeknek már az is tiszta haszon.
Lehetett sejteni, hogy a boszorkánykonyhán legnagyobb adagban az utolsó tíz napban kotyvasztják a mérgeket. S azt is, hogy a méreginjekciót az utolsó hétre hagyják a kipécézetteknek.
Csak hát a sors útjai kifürkészhetetlenek. Ami tegnap összejött, az ma egy merő kockázat. Egy hónapja az Orbán Viktorra 2002 novemberében ráállított magánnyomozó adott interjút arról, kik bízták meg a Fidesz pártelnökének megfigyelésével. Ő csak a szakmai feladatot látta, hát elvállalta, akárha egy kikapós asszonyka után nyomozna. Mindegy volt neki, hogy bankrablóra, pedofil nevelőre vagy a polgári kormány miniszterelnökére állították rá, ő csak a munkáját végezte. A közelgő választások általi megvilágosodásában még azt is kimondta: Orbán körül minden rendben volt. Nem talált róla semmi szaftosat, hiába követte minden lépését. Szimatolt barátoknál, munkatársaknál, még az operabálba is elment, talán női ruhában, hogy hölgyválasznál ősfideszesek karján lejtve tudakozódhasson a volt miniszterelnök intim szférájáról. Sok mindenre rákényszerül a napi betevőért egy szegény magánnyomozó.
Egy ideje bumerángként fordul vissza minden a Fidesz ellen kitervelt akció. Ha egy bukófélben lévő kormányerő oly csehül áll, hogy fő célja a mentelmi jogért való őserdei harcban csúcsosodik ki, akkor már ritkítani kellene ötleteiket. Aki vesztésre áll, annak szembe kell néznie azzal a keserű igazsággal, hogy már az általa megfélemlített emberekben sem bízhat. Ilyenkor már óvatosan kell bánni a méreggel teli tálkákkal, nehogy egy a párttársakról szóló friss korrupciós hír hallatán idegességünkben magunkra öntsük a tégely tartalmát.
Kósa Lajosra régóta fáj a foga a Fidesz-gyűlölőknek. A polgári oldal egyik legfontosabb embere, része a pártimázsnak. Közvetlen, élénk észjárású, a városáért él, zavarba ejtően nyitott, és még humora is van. Megannyi hátrány, ha valakit úgy istenigazából le akarunk járatni. (Veretes március 15-i beszédében képes volt alászállni a történelmi magaslatokról egy poénért: nekik Dembinszkyjük volt, nekünk meg csak egy Demszky jutott.) Mert derűjét nem veszítette el, pedig volt ellene elég akció. A legemlékezetesebbet már felidézni is csak a dolog pikantériája miatt érdemes. Sokaknak jó volt elképzelni Kósát a parkolóban, amint könnyűvérű hölgyek után kajtat. Aztán kiderült a szürke igazság: Kósa kajtat ugyan, ám Debrecen város ügyeiért, s prostik helyett a polgármesterek kézfogását keresi az önkormányzatok ellehetetlenítése ellen. Persze, egy város mint szívügy, kevésbé bulváros.
A lejáratás részét képezte az is, amikor Kósára két éve rákattantak a riporterek: ha miniszterelnöknek jelölnék, elvállalná? Történt mindez abban a pillanatban, amikor az MSZP és a liberálisok hirtelen megérezték a 2010-es vereség jeges szelét, s arra jutottak: Orbán Viktornál Kósa bizonyosan engedékenyebb lesz. Hátha össze lehet ugrasztani a Fidesz alelnökét a pártelnökkel. Sok baloldali hízelegve felismerte Kósa korábban alig észrevett elhivatottságát, de a nyakas polgármester szorosan tartotta csőrében a sajtot, sőt, inkább zsebre vágta. Észnél volt, nem adott olyan nyilatkozatot, miszerint neki semmi sem drága, ha a hatalom csúcsára kerülhet.
Tehát az összeugrasztás sem jött be. Orbán és Kósa adogatták a labdát egymásnak, majd bolondok lettek volna öngólt rúgni.
Az újabb akció a kultúra felől érkezett. Szalagcím: Kósa szobrot állíttatott magának! Debrecen valójában egy kis szovjet hatalom, a nagytemplom csak álca, belül valójában gabonatároló működik, mint a pravoszláv templomokban Sztálin idején.
Kultúrába férkőzött léha fickók azt gondolták Kósáról, majd úgy tesz, mint a viccbeli kisegér: egyik oldalon a szalonna, másikon a kolbász, középen a zsilett, s miközben jobbra-balra nézeget, melyiket válassza, elnyiszálja a nyakát. Ha meghagyja a debreceni tárlaton Kósa a róla készült mellszobrot, akkor igaz róla a személyi kultusz. Ha kipaterolja a felejthető műalkotást, akkor művészetellenes diktátor. Kósa félredobta a zsilettpengét, és azt mondta: akár áldozati táncot is járhattok a szobrom körül, de mellette legyen ott a felirat, hogy ezt ti akartátok így, a ti görbe szándékotoknak tart tükröt.
Ez a támadás sem sikerült. A legújabb lejárató akció Kósát korrupcióval vádolta meg. Sajnos, a hamis vallomásra bírt ember, Rónai Attila büntetőfeljelentést tett, bevallotta, hogy megzsarolták. 2007-ben mint a Dega Kft. alkalmazottját, felkereste őt az olajszőkítési ügyben elhíresült Portik Tamás két, magát titkosszolgálati embernek mondott férfival. Arra kényszerítették, hogy egy papírlapról (micsoda dilettantizmus!) olvassa fel a kamerába: Kósát megvesztegették. Először ötven-, aztán hetvenötmilliót kapott. Mivel Rónai maga is benne volt az olajügyben, zsarolható volt, ráadásul két vérzékenységben szenvedő fia van, akiket féltett. A felvétel három éven át szunnyadozott, s hát nem érdekes, hogy pont a választások előtti hetekben került fel az internetre?
Portik nyakig benne volt az olajügyben. Csalásért 1997-ben nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene. Családjával Dél-Amerikába szökött (szívesebben írnám, hogy a rendőrség orra előtt kisétált az országból), s részben ott, részben az Egyesült Államokban húzta meg magát. Kivárt. 2003-ban, Medgyessy miniszterelnöksége évében haverjai szólhattak neki: gyere haza, Tomi, tiszta a levegő! Bűnei elévültek (!), a hatalmas hasznot hozó olajszőkítési ügyben való részvétele miatt egy napot sem kellett börtönben töltenie. A feddhetetlen ember, immár patyolattisztán, irdatlan pénzekkel és elévült bűnökkel a zsebében várt még néhány évig, aztán előhalászta régi ismerősét az olajbizniszből, Rónai Attilát, és rábírta egy hamis tanúvallomásra Kósa ellen.
Kik bízták meg ezzel a feladattal Portik Tamást? Egyáltalán: miért hagyták külföldre szökni? S miért évültek el a bűnei? Talán csak nem azért, hogy egy aljas játszmában bizonyos politikai érdekek minden áron való kiszolgálójává válhasson?
Kósát nem féltem. Már edzett: elmondta, minden, amivel vádolják, hazugság. Feljelentést tett, bízik igazában és az igazságszolgáltatásban. S hogy miért hallgatott eddig Rónai Attila? Mert még nem tudta, számára mi a nagyobb veszély: az, ha beszél, vagy az, ha hallgat.
Most már eldöntötte. Mert a megzsaroltakat csak addig lehet kézben tartani, amíg a vasmarok nem erőtlenedik el.
Borulnak a szennyes vödrök sorra. Tudtuk, hogy korrupt, saját zsebre dolgozó politikusok országában élünk, de hogy ennyi hitványság fog kiderülni még a választások előtt, azt álmunkban sem gondoltuk. Az MSZP bizonyára akkor is a becsületesek pártja volt, amikor kormányerőként a Portik-féléket Dél-Amerikáig hagyta futni. Ott minden maffiózó becstelensége, megáztatva egy kis tengervízben, becsületességgé válik. Az erős napsütéstől még lelkiismeretük is kiszőkül.
A Fidesz lejáratására leszerződöttek helyében én most már feladnám a partit. Kínosnak érezném a megzsaroltak sorozatos vallomástételét. Életösztönük diktálja, hogy feljelentsék magukat, mert jobban tudják, mint megbízóik, hogy eljön az igazság órája. Április 11-én nemcsak választások lesznek, hanem az összes gazember lába alatt megindul a föld.
Többé nem a zsarolóknak és nem a megzsaroltaknak áll a zászló.