Böjttörés

Miközben kikopott életünkből a böjt, másképp lett divat az önsanyargatás. Egyre többen nem vallási, hanem egészségi okokból tagadják meg maguktól az ételt hosszabb-rövidebb időre. A kereslet kínálatot teremtett: bőven van választék az ismerősöktől beszerzett, fénymásolt lapokon terjedő „tuti” módszerektől a méregdrága klinikákig.

Hat óra híján hat napja nem ettem egy falatot sem, és nem vagyok éhes. Nem gyengültem le, sőt fittebbnek érzem magamat, mint valaha. Igaz, legalább kétliternyi ásványvizet és sok teát iszom – utóbbiba naponta kétszer tehetek kiskanálnyi mézet. Ebédre sótlan-zsírtalan és szűrt zöldséglevest kapok, vacsorára két deci frissen préselt gyümölcs levét, reggelire majdnem semmit, vagyis teát. Nem korog a gyomrom, és nem ég, valószínűleg napokkal ezelőtt leállt az emésztőnedvek termelése. Pár perc múlva megtörjük a gyógyböjtöt, adnak egy párolt almát, majd két napon keresztül egyre több és több szilárd élelmet. Napokig nem néztem híradót, nem vettem újságot, a mobiltelefonomat is kikapcsoltam, így végre volt időm foglalkozni magammal. Eddig öt és fél kilót fogytam, de ami sokkal lényegesebb, napi igényem lett a mozgás.
Minden vallás ismeri a böjt fogalmát: a muzulmánoknál az öt legfontosabb parancsolat egyike a szaum, amelyet ramadán hónapban kell tartani. A hinduk minden hónapban kétszer ekadasit tartanak, a zsidóknál pedig hat böjti nap van egy évben. A keresztények kétszer, karácsony és húsvét előtt böjtölnek, de az utóbbi a fontosabb.
A húsvétra felkészítő quadragesima (latinul negyvenedik) hamvazószerdán kezdődik, és negyven napig tart. Az egyház által megállapított böjti napokon kívül egyénileg és közösen is lehetett böjtöt fogadni. Egykor nagy tűzvész, jégverés, marhavész vagy más csapás esetén akár egész falvak is megtehették, hogy meg ne ismétlődjék a szerencsétlenség. A vallási előírások igencsak érvényüket vesztették az utóbbi évszázadokban. Régebben a muzulmánok ramadán idején nem ettek semmit, amíg a nap az égen volt, miután pedig lenyugodott, némi táplálékot magukhoz véve nyugovóra tértek. Mostanában viszont naplemente után rendszerint többórás dínomdánommal pótolják a nap folyamán elmulasztottakat. A keresztényeknél is változott a szokás (mint ahogyan nagy ünnepeink vásárlási őrületté és közös zabálássokká fajultak). Többnyire csak nagypénteken tartanak böjtöt, és sokan akkor sem teljeset. Mindössze annyi a megszorítás, hogy nem esznek húst, de a hal nem számít annak, ezért azt bőven lehet fogyasztani. Karizmatikus katolikusoktól hallottam, hogy már a kolostorokban sem veszik komolyan az előírást, az egyház gyakorlatilag elfelejtette a böjtölést mint a hit egyik kifejezési formáját.
Egyre nagyobb viszont azoknak a száma, akik nem vallási, hanem egészségi okokból tagadják meg maguktól az ételt egy időre. Profanizálódik a világ: régen a lélek üdvéért tartották a böjtöt, most meg azért, hogy minél tovább lehessen jó egészségben vétkezni.
A második nap volt a legrosszabb. Reggel szédültem – valószínűleg én voltam a hibás, mert az első napon pápább akartam lenni a pápánál, és méz nélkül ittam a teát.

*

A megengedett minimumnál jóval alacsonyabb értéket mutatott a vércukorszintmérő, ezért a böjtvezető, Hajnalka arra kért, nyalogassak el egy kiskanálnyi mézet. Utána nem volt gond, napról napra egyre jobb erőben éreztem magamat. Igaz, a harmadik nap után „főzni” kezdtünk a csoport többi tagjával: aprólékosan megtárgyaltuk, ki milyen fűszerrel ízesíti majd a húsvéti bárányt, és részletesen elmeséltük egymásnak azt is, ki hogyan szereti a csülkös bablevest. Azt hittem, a legnehezebben a kávé hiányát viselem majd, de egyetlen percig sem éreztem elvonási tüneteket, pedig naponta többször elhaladtam egy kávézó mellett, ahol a vendégek unottan kavargatták a mennyei illatú feketét. Apropó, illatok: a harmadik naptól olyan éles lett a szaglásom, mint a farkasnak, a településen sétálva száz méterről ki tudtam szagolni, ha főztek valahol. Hogy a rágást teljesen elfelejtsük, még rágózni sem volt tanácsos – sőt a fogkrémet is természetes tisztítóra cseréltük, hogy fogmosás közben se jusson kemikália a szervezetünkbe. Tusfürdő helyett natúr dörzsszappant kaptunk, és erre a kilenc napra el kellett felejtenünk a parfümöket is.
Anselm Grün német bencés szerzetes így fogalmaz Böjt – Test és lélek imája című könyvében: „Valahányszor megfeledkezik az egyház saját hagyományairól, mások kezdik felkarolni azokat. A böjt jobban megnyitná a híveket Isten lelke számára, mint a nyomtatott papírok egész tömege. […] A böjt bizonyára gyakran becsületesebb könyörgés lenne Istenhez, mint azok a vérszegény fohászok, amelyeket istentiszteleteinken előadunk. […] A közös böjttel a keresztények sok szakadékot áthidalhatnának: a felekezetek közötti szakadékokat, az egymással veszekedő politikai pártok közötti szakadékokat. […] Aki nem böjtöl, az egyben annak adja a tanújelét, hogy ő már valami mással töltekezett be, de nem Istennel; aki nem böjtöl, abban jóllakik és elalszik az Isten utáni éhség és vágy; aki nem vágyakozik, az nem virraszt, és aki nem virraszt, azt alva fogja találni az érkező Vőlegény. A böjt a test kiáltása Isten után, kiáltás a mélységből, abból a szakadékból, ahol a legmélyebb sebzettségünkkel és beteljesületlenségünkkel találkozunk, és ahol engedjük mindezt Isten mélységeibe hullani. Abyssus abyssum invocat – örvény az örvénynek kiált.”
Eddig soha nem böjtöltem tudatosan. Gyermekkoromban velünk élő nagymamám odafigyelt arra, hogy pénteken ne együnk húst, de ahogy magam dönthettem el, mi kerüljön az asztalra, mindennap leginkább a „húst hússal” elv érvényesült. Nagypénteken, ha este eszembe jutott, hogy mit ettem aznap, általában azzal a hamis érvvel nyugtattam magam, hogy a hús elhagyása a katolikusok dolga, nekem protestánsként nem kell böjtölnöm. Vannak vegetáriánus barátaim, és nemritkán megkóstolom a főztjüket, de amikor Indiában járva pár napig húsmentes koszton éltem, Delhibe érve könny szökött a szemembe az első gyorsétterem láttán, és azonnal rendeltem egy hamburgert. Most már nyolcadik napja nem ettem állati fehérjét, nem is hiányzik, de azért egy füstölt kolbásznak, ha itt lenne előttem, nem tudnék ellenállni.
Miután János megkeresztelte, Jézus elvonult a pusztába, ahol negyven napon és negyven éjszakán át böjtölve imádkozott. Hat hét után, ember lévén, megéhezett, és ekkor megjelent neki a sátán, hogy megkísértse. Azt mondta neki: ha valóban Isten fia, akkor változtassa a követ kenyérré, és egyen. Jézus fizikai gyengesége és mardosó éhsége ellenére is képes volt legyőzni a kísértést.
Eckhart Tolle spirituális oktató azt vallja, minél több mindenről mond le az ember, annál könnyebb neki lemondania. Mahátma Gandhi a hindu–mozlim megbékélés érdekében huszonegy napos böjtöt tartott egy muzulmán házában, és utána azt vallotta, így szerzett tapasztalatai bőven kárpótolták, mert a legbensőségesebb szeretetben részesült, és ez számára többet jelentett a kenyérnél. A régiek azt tanácsolják, hogy ne nagyon hangoztassuk aszkézisünket, mert még meghallják a démonok, és megsemmisítik eredményét. Nem magának az aszkézisnek kell láthatóvá válnia, hanem az általa elért pozitív hatásoknak.
Aki soha nem tette, az is böjtölt már, hisz éjjel általában nem eszik az ember. Az éjszakai koplalás során a test csak saját magával foglalkozik: nem mozdul, nem figyel a külső ingerekre, hanem emészt, regenerál, pihen. Nem véletlen, hogy az angolok a reggelit a böjt megszakításának nevezik, hiszen magyarul ezt jelenti a breakfast szó.
A beteg élőlények ösztönösen helyesen viselkednek: böjtölnek. A láztól égő szervezetnek időre és erőre van szüksége a gyógyuláshoz, és az emésztés megterhelő, hiszen a teljes energiaráfordítás harmadát igényli. Az emberek túlélésében is létfontosságú szerepet játszott az a született képesség, hogy felhasználjuk a testünkben elraktározott táplálékenergiát, hiszen ennek az adottságnak a hiányában egész népek haltak volna ki. A hívő ember a böjtöléssel tulajdonképpen szolidaritást vállal: lemond az élelemről, ahogy kétezer esztendeje Jézus is lemondott az életéről.
Nehéz elmondani, milyen érzés, ha hatnapi nem evés után egy párolt almát lát maga előtt az ember. Ilyenkor nem szabad semmit elkapkodni. Az ünnepi asztalon damasztszalvéta, porcelántányér, kés-villa, pohár és gyertya. Először csak nézem hosszú másodpercekig, aztán megszagolom, és elbódít az illat. Kis kockákat vágok belőle, hosszan ízlelgetem az első falatot. Aztán hosszan, nagyon hosszan, alaposan megrágom, hogy minél tovább érezzem az ízeket. Eddig soha nem ettem húsz percen keresztül egy almát, és soha nem gondoltam volna, hogy egy alma ennyire sok lehet: a háromnegyedénél úgy éreztem, hogy jóllaktam.
A bajor televízió 1976-ban sugározta a Böjtölés egészségeseknek című műsort. Hatalmas siker lett – a sorozatban szereplő és ebből könyvet író Helmut Lützner belgyógyász szakorvos kétmillió példányban adta el orvosiböjt-kalauzát, amelyet eddig tizenöt nyelvre fordítottak le. Azt állítja, önállóan böjtölnie csak egészséges embernek szabad, de ha hosszabb időre szánja el magát valaki, a legszerencsésebb, ha közösségben teszi. Nem tudatosan, de én is így döntöttem, amikor eljöttem kipróbálni magamat az orvosilag legtökéletesebb kúrán, a Buchinger–Lützner-féle gyógyböjtön Hévízen. Arra kértek, tartsak be öt szabályt: a böjtnapokon ne egyek semmit, csak igyak; hagyjak el mindent, ami nem létfontosságú; szakadjak el a mindennapoktól; természetesen viselkedjek, és segítsek minden testi kiválasztást. Azt mondták, a böjtölés nem éhezés, és semmi köze a nélkülözéshez, hiányhoz. Nem hittem nekik, de igazuk volt. Mentségemre szolgáljon, hogy állandó fogyasztásra, étkezésre buzdító világunkban nagyon nehéz megsejteni az önkéntes lemondás mélyebb értelmét. Most, hogy túl vagyok rajta, az önbizalmam is megnőtt, mert rájöttem, sokkal többre vagyok képes, mint amit eddig képzeltem magamról. Nagy kezdőlökést kaptam, hogy megváltoztassam az életemet: kevesebbet és tudatosabban étkezzem, mint korábban, viszont jóval többet mozogjak, mint eddig. És többet foglalkozzam magammal, mert ha azt akarom, hogy a világ megváltozzon, először magamat kell megváltoztatnom. Ha sikerül, attól sem kell tartanom, hogy visszalopakodnak a leadott kilók.
Nagyszombat van, böjttörés ideje. A titoktudók félmosolyával ülök a húsvéti asztalhoz.