Buli Bachhal és Ellingtonnal

Kíméletlen koncertet adott a múlt évben Nigel Kennedy és kvintettje a Művészetek Palotájában. Elektromos hegedű, torzítóberhelés, dzsessz, blues, Hendrix és metál, elképesztő szólók, bumfordi humor és sör a színpadon – senkit sem hagyhatott hidegen az angol hegedűművész fellépése. Most Ellington és Bach muzsikájával tért vissza Budapestre. Telt ház várta.

Ezúttal nem volt sör, ám Kennedy most sem tagadta meg önmagát. Jött égnek álló hajjal, szakadt dzsekiben, mintha egy ír kocsmazenész lépett volna a színpadra. Jó tíz percen keresztül poénkodott a közönséggel és a muzsikusokkal – lengyel kvintettjével és az Óbudai Danubia Zenekar második pultosával –, de természetesen nem maradhatott el a talán önmagát is bátorító szlogenje sem: Nigel vagyok, és nagyon jól csinálom.
Majd belecsapott a húrokba. Bach E-dúr hegedűversenyének második tétele már olyan szívmelengetőn szólalt meg, hogy sejteni lehetett, bár Nigel bohóc, ezt az estet sem fogja elbohóckodni. A vonó mintha súlytalan volna, a hangszer különösebb vibratók nélkül is sírt és dalolt. Aztán jöttek Duke Ellington slágerei és Kennedy elektromos hegedűre váltott. Hogy mi köze van Ellington big band muzsikájának Bach mesterműveihez? Nem sok. Szerethető zenék, és Kennedy mindkettőt évtizedek óta a kisujjában tudja. Ezt is szeretem, azt is szeretem – az est programjának felépítése leginkább arra emlékeztetett, hogy Kennedy bulit rendezett, ahol kötetlen formában gyönyörködtetett minden jelenlévőt.
Ráadásul ebben a buliban a többi muzsikus sem játszott csupán kísérő szerepet. Az nem különös, hogy a kvintettnek és vendégmuzsikusoknak – Orphy Robinson ütősnek és Doug Boyle-nak, Robert Plant egykori muzsikusának – hagyott teret a szólókra, az már inkább rendhagyó, hogy az Óbudai Danubia Zenekar koncertmesterét, csellistáját és oboaművészét is felkérte egy-egy duettre. Amiben anynyi turpisság volt, hogy a d-moll és E-dúr versenyműveket Kennedy korábban a Berlini Filharmonikusok szólistáival, valamint Lynn Harrell csellóművésszel már lemezre vette, a hangzó példa akár feszélyezhette is volna a magyar zenészeket. Nem így történt, remekül játszottak, sőt a koncertmesternek nem is voltak intonációs problémái, mint néha Kennedynek.
Tény, bár Kennedy nem mindig törekszik a tökéletességre, játékossága magával ragadja a hallgatóságát. A német nyelv jól fejezi ki, hogy a zenét – bármilyen komoly is – játszani kell, és ezzel Kennedy tisztában van. Virtuóz, mégis, ezen az estén inkább a lassú tételek álltak a kezéhez, már ami Bachot illeti, Grapelli játékát idéző dzsesszhegedülése pedig jóval visszafogottabb volt, mint tavaly, a ház falát is kirúgó koncertjén.
Borítékolható, hogy a közönség soraiban volt olyan, akivel Bachot, és volt olyan, akivel Ellingtont ismertette és szerettette meg. Ez a misszió is dicséretes Kennedy játéktudása mellett, aki stílszerűen ír kocsmazenével zárta az estét.
(Nigel Kennedy, Budapesti Tavaszi Fesztivál. MűPa, március 26.)