Ébredések

Odakint szakadt az eső.
– A nyavalya essen az összes disznóba! – gondolta az öreg János, miközben fel s alá mászkált házának előszobájában. – Én ma este ki nem megyek, ha a fene fenét eszik is – dörmögött magában. Mérges volt, mert ő lett volna a soros a frissen vetett kukoricaföldek őrzésében, csakhogy ebben a lehetetlen időben egyetlen porcikája sem kívánta a lesen való ücsörgést. A ház csendes volt, felesége már régen lefeküdt, csak az öreg tacskó fészkelődött mellette.
– Jól van, Fifi – vakargatta meg a füle tövét a kutyának –, ma nem megyünk sehova.
És mint aki jól végezte a dolgát, leült, és nekiállt böngészgetni egy újságot. Azt, hogy ma este senki nem fogja őrizni a kukoricavetést a vaddisznóktól, már tényként könyvelte el, és akkurátusan nekiállt lapozgatni. Addig olvasgatott, mígnem nagyot koppant a feje az asztalon, mert belealudt a nagy művelődésbe.
Amikor felébredt, már világos volt. Még teljesen ki sem nyitotta a szemét, amikor ismerős kocsiajtó-csapódás ütötte meg a fülét.
– Ez a Kisfőnök lesz… – futott át rajta az első felismerés, amit rögtön követett a második, miszerint ő az éjszakát nem a lesen töltötte, hanem békésen aludt a saját ebédlőasztalán. – Biztos engem akar ellenőrizni, a fene a jó dolgába… – gondolta, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve beleugrott a gumicsizmájába, magára kapta a kabátját, és hóna alá csapva a még békésen szendergő Fifit, nagy lendülettel próbált beszaladni a fürdőszobába. Csakhogy útját állta egy sámli, amiben majdnem felbukott, de szabad kezével sikerült megkapaszkodnia a kredenc oldalába, aminek következtében az megbillent, és útjára indított pár darab levesestányért, amelyek rettenetes csörömpöléssel fejezték be pályafutásukat. Ezután bevetette magát a fürdőszobába, és úgy, ahogy volt – kutyásan, kabátosan – magára engedte a zuhanyt. Szerencsétlen jószág csak most eszmélt rá, hogy milyen merényletet követtek el ellene, és próbálta menekülőre fogni a dolgot, de az öreg annyira szorította, hogy ez lehetetlen próbálkozás volt. Mikor már teljesen eláztatta az egész fürdőszobát, a kutyát és saját magát is, elindult nagy büszkén, hogy kinyissa az ajtót, amin már igencsak dörömbölt a főnöke…
– Édes gyerekem – nyitotta ki nyájasan az ajtót –, éppen most gyüttem meg az őrzésből…
Főnöke, mikor meglátta az öreget csurom vizesen, hóna alatt az eláztatott kutyával, igencsak meglepődött. Az öreg is érezte, hogy valami nem stimmel, mert odakint – csodák csodájára – nagyon szépen sütött a nap.
– Ha rendbe szedte magát, jöjjön be az irodára. Az eső amúgy hajnal kettőre elállt… – hebegte meglepetésében a Kisfőnök, majd elviharzott.
Az öreg János betette az ajtót, és már-már azt hitte, megúszta, de ahogy megfordult, ott állt előtte a felesége hálóingben és kócosan. Az asszony gyanúsan méregette a csatatérré változott konyhát és a férje karján lógó, megkopott színházi boára emlékeztető elázott ebet. Azonnal megértett mindent, hiszen nem tegnap esküdtek. Nem szólt semmit, csak unottan legyintett egyet, és elindult a felmosórongyért.