Eladó tábla van hosszú ideje a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) egykori Andrássy úti székházán. A feltételezhetően portugál tulajdonos nem tud túladni rajta. Ebben szerepe lehet a gazdasági válságnak éppúgy, mint annak, hogy az épületben ugyan lehet, csak nem biztos, hogy érdemes luxuslakásokat tervezni. Eötvös Pál MÚOSZ-elnök szerint leginkább nagykövetségnek való lenne, de arra már nincs kereslet. Nem beszélve arról, hogy a palota teljes felújítást igényel. „A székház négyszáz ablaka mind cserére szorult volna. Közben fűtésre sem telt” – mondja Eötvös, aki a fiókjában őrzi azt a megégett vezetékdarabot, amelyet egy reggel az épületbe lépve tettek elé. Bármikor leéghetett volna az egész ház.
Bencsik Gábor, a MÚOSZ egykori főtitkára szerint nem csak a pénzről van szó. Úgy véli, Eötvös puritán ember, akit zavart az óriási elnöki szoba, aki nem értette, mit keres ő ilyen pompás környezetben. Nem érzékelte, hogy az elnöki székkel, a szervezet helyzetével együtt jár a reprezentativitás is. „Lehet, hogy alkalmatlan volt a szerepére a székház, de gyönyörű. Óriási hiba volt eladni” – vélekedik Bencsik. Eötvös úgy emlékszik, az igazi felzúdulást nem is a székház, hanem a balatonszéplaki üdülő eladásának terve keltette a tagság, főként az idősebbek körében.
Az Andrássy úti palota és a széplaki üdülőegyüttes volt a magyar újságíró-társadalom két legértékesebb vagyontárgya. Mindegyik sok százmilliós érték. Mostanra egyik sem az övé. Az ingatlanok értékesítéséből befolyt pénzből nem sok maradt, pontosabban lett belőle egy új, a korábbinál jóval szerényebb székház, továbbá megszépült a tihanyi újságíró-üdülő. A feltárómunkát, a kérdésre a választ, hogy hová lett a többi pénz, a rendszerváltoztatásnál kell kezdeni. Majd meg kell vizsgálni, miféle megállapodás született, születhetett 2002-ben, amikor az érdekvédő és szakmai szervezetek között megtörtént az osztozkodás. (Egyenlő pályák, egyenlő esélyek?) Végül választ kell adni arra a kérdésre, vannak-e ennek a történetnek nyertesei. Tekinthető-e az érvényben lévő szabályozás az állami vagyon kikényszerített elkótyavetyélésének?
Bencsik Gáborhoz, a szövetség egykori főtitkárához azért fordultunk, mert még eredeti állapotában ismerte meg a MÚOSZ szocializmus kori vagyoni viszonyait.
– Siklósi Norbertet 1956 után azért küldte a MÚOSZ-hoz a párt, hogy rendet tegyen – kezdi Bencsik. – Először kormánybiztos volt, majd főtitkár, aki erős ingatlanbirodalmat is épített. A szövetség Andrássy úti székházát még 1940-ben vásárolta meg az állam a sajtókamara számára egy elszegényedett fakereskedőtől. Siklósi iskolát akart nyitni, ezért a hatvanas években cserékkel megszerezte a szomszédos épületet, egy 1800 négyzetméter körüli ingatlant, majd gyorsan meglett a balatonszéplaki üdülő is. Egy pártfelajánlással megerősített MÚOSZ-felajánlással a Nemzetközi Újságíró-szövetség (NÚSZ) már itt rendezhette a szocialista tábor újságíróinak kongresszusát. A béketábor újságírói ettől kezdve együtt üdülhettek a siófoki Arany-parton. A kilencvenes évekre azonban a béketábor szétszaladt, a külföldiek elmaradtak, és az őket egykor szolgáló Interpress-üdülő kezelésével is a MÚOSZ-t bízták meg. Így lett a szövetség egy négyhektáros terület, rajta két szálloda, egy nagy kapacitású konyha, egy bár és egy presszó kezelője. Volt továbbá a MÚOSZ-nak egy tihanyi üdülője, amely háború előtti örökség, valamint egy kis visegrádi üdülője, amelyik a nyugdíjpénztári újságíróvagyon maradéka. Siklósi révén lett a Kapi úton egy nemzetközi újságíróképző intézet (amelyet Prágából, a NÚSZ-központból vezettek) és egy fadd-dombori gyermeküdülő. Siklósi távozása után lett a szövetségé egy harkányi üdülőapartman és két megörökölt lakás.
A vagyon természetesen nagy személyzettel is járt. Míg 1988-ig évi nyolcvanmillió forint állami támogatás érkezett a kasszába (ez mai értéken milliárd körüli összeg lenne), illetve milliárdhoz közeli állami dotáció a fenntartásra, addig a tagdíj és a kedvezményes üdülési hozzájárulás elhanyagolható tételnek számított. Az oktatás és az ingatlanok üzemeltetése vitte is a pénzt. Az állami apanázs azonban folyamatosan csökkent, 1989-ben még 40 millió, 1990-ben 12, de 1991-től egyetlen fillér sem érkezett, emlékezik Bencsik Gábor, aki emiatt drasztikus elbocsátásokra kényszerült. „Naponta két embert rúgtam ki.” Az ingatlan vagyon fenntartása majdnem tönkretette a MÚOSZ-t. A szövetségnek így a kilencvenes években a tagdíjbevételen kívül a saját ingatlanok bérbeadása és eladása lett az egyetlen pénzforrása.
Pedig a történet egész jól indult. 1990-ben az újságíró-iskola épületét, amelyik egy telken volt a székházzal, havi 25 ezer dollárért kiadták az amerikai nagykövetségnek. Ám egy idő után az amerikaiak továbbálltak. Volt utánuk még néhány bérlő, de a pénztermelés egyre rosszabbul ment. Visegrád esett el először. A nyolcszobás egykori magánvillát 1989 után ki sem nyitották, majd 30 millióért adták el. Szép ingatlan, nagy telekkel kétszáz méterre Mátyás palotájától. Egy izraeli magyar vette meg. Bencsik szerint korrekt üzlet volt. A fadd-dombori gyermeküdülőt sokáig árulták, 1995 körül sikerült túladni rajta, elég rossz áron.
„Pártházakban találták ki, hogy a régi struktúrák hatalmát jelentő ingatlan vagyont így veszítsék el az ezzel kistafírozott szervezetek” – vélekedik Bencsik Gábor, aki szerint az, hogy a kincstár szabálytalannak minősítette az ingatlanok piaci hasznosítását, gyakorlatilag tönkre is tette a szervezeteket. A MÚOSZ balatonszéplaki üdülőegyütteséről kiderült, hogy a korszerűsítése túl nagy falat lenne, a tihanyi üdülő felújításához azonban hozzákezdtek. Széplakon az egyik épületet 1996-ban kiadták bérbe, ezzel átmenetileg önfenntartóvá vált. Csakhogy a kincstár két év múlva megtiltotta az üzletelést.
A MÚOSZ-közgyűlés 1997-ben megszüntette a főtitkári pozíciót, Bencsik távozott, Wisinger István elnök lett az egyszemélyes vezető. Ekkor még a visegrádi nyaraló bevételének a kétharmada megvolt. „Wisingernek gőze sem volt a gazdálkodásról – mondja Bencsik. – A közgyűlés meg tudja nehezíteni az elnök dolgát, de arra is jó, hogy elbújjon mögé. Wisinger ezt tette. Nem mert határozott döntéseket hozni, megkezdődött a nem döntés korszaka.”
Az új társadalmi szervezetek ingatlanhoz való juttatásának szándéka az Orbán-kormány idején merült fel. Egy parlamenti bizottság, amelyet a fideszes Halász János vezetett, 2002-re kényszerítette ki a négy, akkor működő újságíró-szervezet – MÚOSZ, Sajtószakszervezet, Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (Makúsz) és a Magyar Újságírók Közössége (MÚK) – osztozkodását. Igazságos elosztásról azonban nem beszélhetünk, mivel a vagyon tulajdonjoga a MÚOSZ-nál maradt. A legrosszabbul kétségkívül a Makúsz járt, amelyiknek mostanra csak egy 24 négyzetméteres szoba használati joga maradt a Vörösmarty utcai új újságírószékházban. Szikora József, a szövetség elnöke azt mondja, 2002-ben az a döntés született, hogy a széplaki üdülőben a MÚOSZ kezelői joga tulajdonjogra változik (tehát a MÚOSZ megkapja az értékes széplaki ingatlant), ennek fejében köteles ott üdülési jogot biztosítani más újságíró-szervezetek tagjainak is. A használat rendjét a MÚOSZ-nak magának kellett rögzítenie. Tehát a balatonszéplaki ingatlanban, amely ugyan a szerződés szerint 15 évig nem idegeníthető el és nem terhelhető, csak örökös használók lehettek a társzervezetek. Az igazságosságot firtató kérdésünkre Eötvös Pál MÚOSZ-elnök azt felelte, mégiscsak övék a legnagyobb létszámú szakmai szervezet. A MÚOSZ-nak jelenleg ötezer feletti, a Makúsznak 800, a MÚK-nak 450 tagja van.
Végül is a Makúsz Balatonszéplakon nyolc szoba használatát kapta meg, a MÚK és a Sajtószakszervezet ügyesebb volt, övék lett a tihanyi üdülő használati joga.
– A rendszerváltoztatás lényege az lenne, hogy lecserélik, ami addig rossz volt – mondja Szikora József. – Ha valaki ezer szállal kötődik az előző rendszerhez, akkor annak a privilégiumait meg kell szüntetni, és meg kell teremteni az egyenlő esélyeket. A Makúszt 1991-ben jegyezték be, de 12 éves késéssel kapott – és csak morzsát – az újságíróvagyonból. A nyolc szoba használata ingyenes jog volt, de az újságíróknak fizetniük kellett az üdülésért. A tagjaink körében azonban nem volt rá fizetőképes kereslet, vagyis nem tudtuk kihasználni. Amikor kiderült, hogy a MÚOSZ nem bírja üzemeltetni Balatonszéplakot, a tizenöt éves moratórium ellenére eladta. Amikor 2006-ban megtörtént az ingatlan eladása, amihez nekünk is hozzá kellett járulnunk, azt ígérték, hogy a bevétel ötven százalékát üdülővásárlásra fordítják, és ott is kapunk használati jogot. Végül az új székházban, amelyet társasházzá alakítottak, a miénk egy 24 négyzetméteres terület használati joga lett. De nem költözünk be. A magyar sajtó már nem csak a MÚOSZ.
Igazságtalannak tartja az osztozkodást a Makúsz elnöke, de ez szerinte nem a MÚOSZ hibája. Arra a kérdésre, miért jártak végeredményben rosszabbul, mint a másik két szövetség, azt feleli, hogy 2002-ben ódzkodtak attól, hogy nagyobb ingatlanra vonatkozó, fenntartási kötelezettséggel is járó használati jogot kérjenek. Féltek ugyanis, hogy nem fogják tudni fedezni a költségeket. Kiderült, hogy a Sajtószakszervezet és a MÚK sem bír Tihannyal, amelyet végül a MÚOSZ – kivásárolva őket – visszaszerzett. Egyenként bruttó 96 millió forintot fizetett nekik.
Kósa Csaba, a MÚK elnöke abban a 250 négyzetméteres lakásban fogad, amelyet a Bartók Béla úton ebből a nyolcvanmillióból vettek. Szép, tágas, világos lakás, a felújítás utolsó szakaszában. Kialakítottak benne kiállítóteret, kis konferenciatermet, alkalmassá tették a közösségi életre. Az osztozkodásra így emlékezik:
– A MÚK 1992. március 15-én alakult meg, amikor a Bodor Pál vezette MÚOSZ-ból kilépett 300 újságíró – mondja. – Már akkor felvetettük, hogy osszuk meg a vagyont a tagság arányában, erről azonban a MÚOSZ vezetése hallani sem akart. Jogi lépésre nem volt lehetőség, a MÚK ugyanis nem jogutód. Belenyugodtunk. Az osztozkodás reményét az 1998-ban megalakult parlamenti vizsgálóbizottság csillantotta fel, amelyik azonban előzetesen eldöntötte, hogy mi nem kaphatunk tulajdonjogot az ingatlan vagyonból. A megállapodást a szervezetekre bízták. Azt mondták, ha nem sikerül határidőre megegyezni, senki nem kap semmit. Feszült tárgyalás volt, a MÚOSZ ajánlata: néhány szoba a széplaki üdülőben. Csak az utolsó fél órában tudtunk kiegyezni. Nekünk nem volt vesztenivalónk.
Jobban jött ki a tárgyalásokból a MÚK és a Sajtószakszervezet, mint a Makúsz. Ketten közösen megkapták a tihanyi üdülő használati jogát (az üdülőhöz tartozó strandot azonban csak használhatták) – annak minden fenntartási terhével együtt. A lerobbant ingatlant nekik kellett volna felújítaniuk, és őket terhelték az adók is. Kósa Csaba azt mondja, gyorsan belátható volt, hogy ez nem fog menni, az ajándékból teher lett. Kiadták tehát az üdülőt, úgy állapodtak meg, hogy a bevételből részesülnek. Ám mivel a megkötés szerint a szobákat csak saját tagságú újságíróknak lehetett kiadni, 2002 és 2006 között nem keletkezett nyereség. Az újságírók nem mentek oda, a vagyonkezelő pedig rendszeresen ellenőrizte a használatot. A rossz állapotú épületek szobáit csak rossz áron lehetett kiadni, a valódi szezon mindössze néhány hét volt. A lerobbant konyha nem kapott működési engedélyt, a vállalkozónak hozatnia kellett a kosztot. Végül úgy lépett le, hogy tartozást hagyott hátra. Kósa 2006-ban kezdeményezte, hogy eladhassák használati jogukat, de ezt az ingyenes juttatásra vonatkozó törvény miatt nem lehetett. Vonatkozott rájuk is a tizenöt éves eladási és hasznosítási moratórium. Másfél év kellett ahhoz, hogy rávegyék az illetékeseket, válthassa meg a MÚOSZ a MÚK és a Sajtószakszervezet használati jogát az épület megmentése érdekében.
Kósa szerint a 2004-es vezetőváltást követően Eötvös Pál új MÚOSZ-elnök korrekt tárgyalópartnernek bizonyult. Abban maradtak, hogy a MÚOSZ kivásárolja a szakszervezetet és a MÚK-ot a tihanyi üdülőből, amiért fizet nekik egyenként bruttó 96 millió forintot. A MÚOSZ éppen jól állt, mert el tudta adni egy holland befektetőnek a széplaki üdülőt. Úgy tűnt, hogy anyagi helyzete stabilizálódik. A MÚK-nak a tihanyi üdülőért kapott pénz felét egy éven belül kellett ingatlanvásárlásra fordítania, a Sajtószakszervezet pedig az építkezés mellett döntött. „A pénzből a vásárlás és a felújítás után tízmillió forint maradt – mondja Kósa Csaba –, de ezt is csak felújításra költhetjük. Továbbá: nem adhatjuk ki az ingatlant bérlőknek sem, hogy pénzhez jussunk, mert akkor az állam visszaveszi. Csak a tízmillió kamatát használhatjuk fel. Szegények vagyunk, mindössze egy alkalmazottunk van.” Kósa úgy véli, jó lenne, ha a 15 éves moratóriumot legalább tíz évre enyhítenék, mert akkor 2012-ben már szabadon gazdálkodhatna a szervezet a vagyonával. Addig azonban gyakorlatilag meg van kötve a keze.
Miközben méltányolandó, hogy az állam erős korlátokhoz kötötte a civileknek adott ingatlan vagyon felhasználását, hogy az ne vándoroljon azonnal a piacra, hátrányosan érinti őket, hogy nem engedi, hogy bevételt termeljenek vele.
Az ingatlan vagyon az egyik fél véleménye szerint a MÚOSZ-t is a csőd szélére juttatta. Másik részük meg azt mondja, hogy Eötvös Pál, akinek nevéhez kötődik a széplaki üdülő és az Andrássy úti székház eladása is, elherdálta a vagyont. Csak egy a nyilvános kritikák közül: „Lehet amellett elmenni, hogy miből épít új székházat egy ilyen szakmai, társadalmi szervezet? Ja, az eladott Andrássy úti székház árából. Biztos? Megkérdezte már valaki a kollégák közül, hogy mennyiért kelt el az Andrássy úti székház, a mögötte lévő – szintén MÚOSZ-tulajdonú – épület, a balatonszéplaki üdülő? És érdeklődött valaki arról, hogy miért kellett a tihanyi üdülő mellett a tagok pénzéből 140 milliós fürdőházat építeni, minek kellett 70 millióért Velencén telket venni? Hol is van a 7000 tag közös pénze?”
Eötvös Pál azt mondja, hogy a strand teljes rendbehozatala került ötven-, és nem 140 millióba, a velencei telket pedig haszonnal adták el. Amikor 2004-ben a szervezet elnöke lett, csak tartozást és üres kaszszát talált. Egy Délibáb utcai kis lakás eladásából, 12 millió forintból tudta rendezni a villany- és vízdíjat. Az ő kótyavetyéje ezzel kezdődött és ezzel be is fejeződött. Mivel a szervezet bevétele a kiadások felére volt elegendő, a Délibáb utcai lakást felélték. Az elnök szerint a 2002-es osztozkodásból a MÚOSZ ugyan látszólag jól jött ki, de a főnyeremény olyan oroszlán lett, amelyiket nem bírtak etetni. A szövetsé
Németország
Ultimátum Oroszországnak: Németország minden talpalatnyi területet megvéd
