Feladványok

E N C I K L O P É D I A  É N E Z E R

Megadta magát a polc. Mármint a túlsúlynak. Túlterheltem, leszakadt a sok könyv alatt szegény. Minél több tartalék birtokában dönt valaki a megadás mellett, annál nagyobb az esélye, hogy árulónak tekintsék. A központi hatalmak 1918-ban viszonylag nagy területi és katonai tartalékok birtokában döntöttek a kapituláció mellett. Felismerték, hogy a háború nem nyerhető meg általuk, bár még elég sokáig elhúzhatták volna. Ez az emberkímélő döntés szégyenbékeként vésődött be egy egész német generáció tudatába. Hitler ettől az emléktől traumatizálva harcolt az utolsó töltényig, utolsó vérig. Akkor sem adta föl Berlint, amikor már minden józan érv a kapituláció mellett szólt. Harc az utolsó töltényig? Miután pedig Hitler kapitulált, Japán tovább harcolt. Kész őrület. A japán kamikazék megállításához két atombomba kellett. Meglehet, Berlin falainál vagy Hirosimánál esett el Don Quijote végleg. A lovagi erények azóta végképp tarthatatlanok. Azóta tilos győzni. Végső győzelemre törekedni, utolsó leheletig harcolni. A becs és a dics azóta folyamatosan agonizál a kompromisszum és a konszenzus nevében, illetve jegyében.
Az új világ nem szép, de legalább tekintettel van az életre. Ezt a helyzetet sokan mindmáig nem tudják megemészteni, mire vélni. Akárcsak a német kapitulációt, sokan árulásnak, önfeladásnak látják. Itt van például mindjárt a nagy Szovjetunió bukása. Az újraegyesült, ám még így is kicsi Németországnak ez sikertörténet, az oroszoknak viszont, akárhogy is vesszük: kudarc. Sok orosz ember haragszik Mihail Gorbacsovra, és számon kéri rajta: miért is kellett kapitulálni harmincezer atomrobbanófej birtokában a Nyugat előtt? Miért kellett feladni Kelet-Európát egyetlen puskalövés nélkül? És a Nyugatra is sokan ugyanezért haragszanak. Szerintük a hidegháborúban győztes Nyugat ugyancsak folyamatos elárulója saját értékeinek, folyamatosan adja föl és értékeli le magát. A Nyugat alkonya sem új hír persze. Oswald Spengler már évtizedekkel ezelőtt értekezett a Nyugat alkonyáról. Olyan ez, mint a magyar népességfogyás. Magyarság száz év múlva is lesz, de amit Fekete Gyula mondott a népességfogyásról, az is igaz. Nem mindegy, hogy száz év múlva mennyien leszünk. A Nyugat sem fog megszűnni betéti társaság módjára, de nem mindegy, hogy miként áll fenn majd száz év múlva, nem mindegy, hogy meddig jut el az önfeladás folyamatában.
Mintegy ötszáz éve elkezdődött valami. Most e szerint a valami szerint működik az egész földi világ. Nevezhetjük akár Nyugatnak is. Benne van a kereszténységtől a felvilágosodásig minden. Ez a valami nagyon tudott győzni, és kiterjedve minden kontinensre maga alá gyűrt mindent. Most pedig, miután minden őrá hasonlít, mintha visszatáncolna. Kevésbé akar keresztény lenni, kevésbé akar férfi lenni, és szeretné elfelejteni, hogy fehér. Ami által győzött, azt most szégyelli. Hatalmas tartalékok birtokában már-már kapitulál. Leteszi a fegyvert, és önként áll a vádlottak padjára, anélkül hogy meghatározható volna, ki vagy mi győzte le, miféle ellenség.
Ennek a nemileg elbizonytalanodott, az erő látszatából is kihátráló attitűdnek egyik tudat alatti jele az éghajlatvédelem. Magyar éghajlatvédők javasolták: csökkentsük 2050-ig 80 százalékkal a szén-dioxid-emissziót, persze úgy, hogy közben feltételezzük: a nem fosszilis eredetű szén-dioxid egy másik fajta gáz. Ha komolyan gondolnák a klímamágusok a csökkentést, akkor nem tételeznék föl, hogy a szénerőmű helyettesíthető a szalmaerőművel, de a lényeg nem is ez most, hanem a lélegzet-visszafojtás. Figyeljünk lélegzet-visszafojtva! Fulladjunk meg! Akkor talán lesz bocsánat. A szén-dioxid a felemelkedett civilizáció légzése. Dőreség, hiúság. Ha párnás öngyilkosokként magunkba fojtjuk a levegőt, akkor talán megbocsátanak nekünk. Miért is? Hát mindenért. A rabszolgaságért, Buffalo Bill bölénymészárlásáért és a vietnami háborúért. Mindenért, amit eddig a Nyugat a világgal művelt. És azért, amit mi személy szerint sohasem követtünk el.
Igen ám, csakhogy meddig terjed az üdvözlendő önkorlátozás, és hol kezdődik az önfeladás? A célközönség, amelyiknek bocsánatáért esedezünk, annyit ért meg ebből, hogy a Nyugat gyönge és kijátszható. Hisz míg itt, Európában mi lelkifurdalástól terhelve korlátozunk szinte mindent, addig India és Kína skrupulus nélkül, mintegy a mi szégyenünkre alapozva és a fejlődés jogára hivatkozva korlátlanul fogyaszt, építkezik, terjeszkedik. A szén-dioxid-emisszió epicentruma az Egyesült Államokból hovatovább kezd átkerülni Kínába, de a Nyugat szó nélkül elfogadja, hogy a kínai szén-dioxid népi szén-dioxid, csak az amerikai szén-dioxid a rossz, mert ez így van megírva. Csak a teremtett rossz rossz, az átvett rossz jó. Ragaszkodunk bűneink szerzői jogához, a generikus rosszra nem haragszunk. A felhőkarcoló is addig pokoli torony, amíg New Yorkban áll, Dubajban a generikus pokoli torony már a feltörekvés emlékműve, amelyet a kisemmizettek is bennfentes ámulattal csodálnak. Eszük ágában sincs mondjuk repülőgéppel telibe trafálni. A nem nyugati, a kínai, az indiai és az arab tőkének világméretű felelősségbiztosítása van. A szaúdi, kuvaiti, kínai vagy indiai tőkéseket senki sem vádolja érzéketlenséggel, ha nem segítenek a szökőár vagy a földrengés áldozatain. Csak a Nyugat álma lehet rossz bármi miatt, és a Nyugat készségesen asszisztál a kettős mércéhez. Emberi jogi lelkifurdalás gyötri, ha nem elég magas a minaret Rómában, ugyanakkor illedelmesen beletörődik abba, hogy Mekkában a keresztény hittérítés büntetése halál. Azt pedig végképp nem érti, mármint a Nyugat, hogy miért gyűlölik mindenhol, pedig évente rendez segélykoncertet a károsultak javára. Miért örvend közutálatnak, ha hírességei, celebjei parancsszóra, kérésre és kérés nélkül is akármikor segítenek? Hát azért, mert aki felelősnek érzi magát, a világ szemében az lesz az első számú bűnös. Ha nem bűnös, miért érdekli az ügy? Az gyanús, ha valaki nagyon érdeklődik valami iránt.
A felelősségérzet beismerő vallomással ér föl: én tettem, igen. Esküszöm, a haiti földrengésért is nemsokára az amerikaiak fognak felelni, mivel az araboknak eszük ágában sem lesz haiti árvákat örökbe fogadni – avagy gyermekkereskedelmet folytatni. Bizony, bizony, a varázsló szerint aki segít, az hozta a frászt. Az felelős a bajért. A Nyugat minél több segélyt küld, csak annál jobban meggyűlölik, míg a leleményes, cinikus és kufár kínaiakat, arabokat meg indiaiakat fokozódó tisztelet övezi szenvtelen be nem avatkozásukért. Bennünket csak ne sajnáljanak! Nem kérünk az együttérzésükből! Szent Ferenc meg Albert Schweitzer mehet haza a hagymázos álmaival. Csomagolhat. A világ, miután képünkre és hasonlatosságunkra formáltuk, jól megvan nélkülünk. Nem kíváncsi a boszorkánymesterre. És a szentre. Ismét kirajzolódik a régi, ókori kép, amelyben Európa csak Ázsia félszigete volt. Európa elrablása? Félsziget vagy megint. És ha a szellemi értelemben vett Nyugat sem más, mint félsziget, az örök napkelet félszigete, akkor mi van? Leszakad majd egyszer csak, mint Afrikáról a szarva, Szomália?