A magyar–jugoszláv határon történt 1952-ben, amikor a Tito vezette déli szomszéd ellenséges országnak számított: Rithnovszky János huszonegy éves sorkatona tűzszerész társaival együtt a korábban hevenyészve elszórt aknák felszedésén dolgozott, hogy az őket követő alakulatok felállíthassák a biztonságosabb műszaki határzárat, közismertebb nevén a déli vasfüggönyt. A fiatalember mellett felrobbant egy akna.
Rithnovszky a balesetig küzdelmes életpályát futott be. A negyvenes évek első felében a kőszegi katonai alreáliskolába, a „cőgerájba” járt, élsportoló volt. A háború után nyugatról visszatérve esti gimnáziumba járt, amelyet mezőgazdasági kubikosmunka mellett is két év alatt végzett el, majd szakképesítést szerzett ácsmesterségből. Aztán fűtő lett havi négyszáz forintért Óbudán, fizetése felét pedig édesapjának küldte haza, aki nem kapott nyugdíjat a Rákosi-rendszerben. Az építészkaron volt egyetemi hallgató, amikor behívták sorkatonai szolgálatra.
A baleset után életveszélyes állapotban repülővel szállították a határ menti mezőről a szombathelyi, majd a miskolci katonai kórházba. Rengeteg vért vesztett, két percig a klinikai halál állapotában volt. Ilyen körülmények között nem lehetett altatni, s a fájdalomcsillapító is súlyos kockázatot jelentett volna, bal kezét így érzéstelenítés nélkül csonkolták. Kilenc hónapot töltött a miskolci és a budapesti katonai kórházban, többször élet és halál között. Látását elvesztette, súlyos halláskárosodást szenvedett, s egyensúlyérzéke bizonytalanná vált. Mint mondani szokta, az élni akarás, az imádság és kitűnő humorérzéke mentette meg.
Fekete szemüvegben, felszegett fejjel, kifogyhatatlannak tűnő energiával fogad Visegrádi utcai otthonában – felesége, Etelka társaságában – a most hetvenkilenc esztendős keménykötésű férfi. Rendszeresen jár úszni, ha kell, hátraszaltóval ugrik a vízbe, pár éve még horgászott, evezett a Dunán. Vakon készített szerszámládáját mutatja, amellyel ma is dolgozik, ha valamit hirtelen ki kell javítani. Tésztát gyúr, ebédet készít, tízkilós súlyokat cipel fél kézzel. A polcon a könyvei sorakoznak: A vakvezető kutya kiképzése című szakmunkája a hatvanas évekből, az igazi sikert hozó, életrajzi ihletettségű műve, A fény túlsó oldalán, amelynek főszereplője Triton, a kiváló vezetőkutya, aki egy kézmozdulatból is megértette gazdáját; mint meséli, többször megmentették egymás életét a Dunán. A Kairosz Kiadónál 1996-ban jelentek meg szerelmes versei A láthatóvá lett láthatatlan címen.
– Amikor négy hónapos haldoklás után magamhoz tértem, elhatároztam, semmilyen körülmények között sem leszek családom megtűrt tagja, önálló életet akarok élni. Magyarországon akkoriban nem működött még vakokat segítő rehabilitációs rendszer. A vakokat ugyan gyámolították, de nem segítették őket önálló élethez. Halászhasonlattal szólva: nem a hálót, hanem a halat adták oda nekik. Vak, halláskárosult és rokkant is vagyok. Apám és a Hunyadi-alreál keménységének köszönhetem, hogy le tudtam küzdeni a válságaimat.
Vasakarata nemcsak teljes értékű életet élő emberré tette, hanem a vakok és gyengén látók ügyének harcosává is, aki számos eredményt ért el. Magyarországon ő volt az első, aki vezetőkutyával közlekedett, megírta a speciáliskutya-kiképzőknek szóló szakkönyvet, a hetvenes években pedig nagy küzdelem árán létrehozta a csepeli vakvezetőkutya-kiképző iskolát, ahová ma is kijár tanítani. Vezetett esztrádegyüttest a Vakok és Gyengén Látók Szövetségében, rendezett színházat, kabarét, sőt körszínházat szervezett még Kazimir Károly előtt, ahol Moličre-darabbal léptek fel. Résztvevője volt az 1956-os forradalomnak, megalapította a forradalmi bizottságot és a Táncsics Kört, ezért aztán a megtorlás idején kizárták a vakok szövetségéből, s így a vakokat illető kedvezményektől is megfosztották.
Egyedül őt, mert nem volt hajlandó bocsánatot kérni a főtitkártól. A rendszerváltozás után forradalmi tevékenysége miatt vitézzé avatták, majd a Szent György Lovagrend tagja lett. A vakon négy – filozófia, esztétika, pedagógia és szociológia – szakon diplomát szerző férfi két évet hallgatott a jogi egyetemen is.
– Akkoriban még voltak koncepciós eljárások, és nem vette be a gyomrom a tendenciózusnak tűnő anyagot. Képtelen voltam elfogadni a „szocialista törvényességet”, így a jogi egyetemet gyorsan abbahagytam, pedig évfolyamelső voltam. Az íráshoz is ekkoriban kerültem közelebb: ha rövid gondolataim voltak, Braille-írással lejegyeztem magamnak, ha hosszabbak, akkor írógép elé ültem – meséli. – Tanácsaival sokat segített annak idején Hegedűs Géza bácsi és Mátrai Betegh Béla, akikhez bejártam a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, elmondták, milyen hibákra ügyeljek, s biztattak.
– II. Rákóczi Ferenc koráig visszamenően minden apai ősöm római katolikus kántortanító volt, ezért természetesnek tűnt, hogy vallásos, a tízparancsolat szellemét elfogadó fiatalember lett belőlem. 1964-ig vallásos életet éltem, ekkor jött a törés. Elkezdtem filozófiát tanulni, olvastam Marxot, Engelstől az Anti-Dühringet, Gecse Gusztávtól a vallások kialakulásáról szóló kötetet, s megingott a hitem. Arra jutottam, hogy Isten nem is létezhet. Hiszen ha létezne, ilyen szörnyűségek nem történhettek volna meg velem! Gyóntatómmal késhegyre menő vitákat folytattam, ő Aquinói Szent Tamás öt istenbizonyítékával érvelt, én materialista elveket hoztam fel.
Hajlíthatatlanságát látva az atya így szólt hozzá – szavait A fekete Madonna csodája című, rádiópályázatra írt díjnyertes novellájából idézem –: „Hit nélkül nem lehet az életet élni! Higgyen a jóban, tetteinek eredményességében, az emberi akarat nagyságában! Mindenben, ami az életet, az együttélést, az emberi kapcsolatokat szebbé, jobbá teheti! Ne higgyen a rombolás nagyszerűségében, a hamis próféták elmét sötétítő maszlagaiban! Higgyen önmagában, szándékai jóságában, a tízparancsolat örök érvényességében! Így is lehet ateista létére egészséges gondolkodású, teljes ember!”
– Az atya szavait meggyőződéses ateistaként is elfogadtam, igaz, többé nem jártam templomba, feleségemmel elmaradtunk a terézvárosi szentmisékről. Első feleségemet hit nélkül, csak a formaság kedvéért temettettem pappal – mondja.
Rithnovszky János háromszor nősült életveszélyes balesete után. Igaz, látó korából mindhárom feleségét ismerte. Az első asszony, Ági az ötvenes években a Vidám Parkban táncolt, s egy eszpresszóban énekelt együttesével, János felgyógyulása után találkoztak újból, majd nemsokára megesküdtek, s 29 évig éltek együtt. Ági halála után falubelijét vette el, ám egy váratlanul érkező súlyos betegség őt is elvitte. Az asszonyt együtt ápolta későbbi harmadik feleségével, Szacsvay Etelkával, történetünk másik szereplőjével, aki gyermekkori ismerőse volt.
– János édesapja, Rithnovszky százados a bátyám parancsnoka volt 1941-ben – meséli Etelka. – A bátyám elesett 1942-ben Korotojaknál, az egykori parancsnok ezt csak 1945-ben tudta meg édesapámtól Németországban, s a hontalanságban együtt siratták meg. Így kezdődött a két család közti jó viszony.
– Az amerikai hadifogságból apámhoz mentem Bajorországba – veszi át a szót a férfi –, ekkor ismertem meg Etelkát. Apám egy arab telivéren, én egy lipicai kancán tettem meg a több mint húsz kilométeres erdei utat Szacsvayékhoz, versenyezve egymással. A család az udvaron várt bennünket, Etelka mint legfiatalabb elöl állt.
„Tovább tartott az eseményt leírni – olvashatjuk Rithnovszky János novellájában –, mint ahogyan én előttük termettem. Csak azt láttam, hogy egy szép kislány áll dermedten a vágtató ló előtt. Minden erőmmel visszarántottam a ló zabláját. […] Feltartóztathatatlanul csúsztam át a nyeregkápán a ló nyakára, s még idejében elkapva sörényét az ámuló kislány elé huppantam! Be akartam mutatkozni, de amíg én a levegőt és a szavakat kerestem, szívből elkacagta magát: »Te csak a Jancsi lehetsz, ugyanolyan vagy, mint ahogyan apukád leírt. Tényleg talpraesett!«” Az ismeretségből több hónapos diákszerelem lett, s úgy volt, hogy együtt térnek haza. A Szacsvay család végül amerikai segítséggel vonattal vágott neki az útnak, el kellett válniuk egymástól. János így búcsúzott: „Ne félj, kicsi, fehér lovon jövök majd érted! Várjál!” Várhatott rá, nem jött.
– Csodák márpedig vannak! – mondja a férfi határozottan. – Életem nagy csodája, Istenhez való visszatérésem ehhez a bájos kislányhoz, harmadik feleségemhez kapcsolódik. A hatvanas években szerepeltem egy rádióműsorban, akkor keresett meg telefonon a munkahelyemen Etelka.
Hosszú beszélgetések, családi találkozók követték egymást, kiderült, évekig egy vonalon utaztak a Gubacsi úton, csak ellenkező irányba. Szacsvay Etelka többször is látott a villamosablakból egy vak férfit, de nem ismerte fel benne lánykori szerelmét. Ekkor már apáca volt.
– 1946 nagypéntekén egy szentségimádáson határoztam el, hogy jelentkezem a Salvator rendbe. Szerzetesi életem nagy része a kommunista rendszer idejére esik. A Ganz-MÁVAG-ban sikerült elhelyezkednem, csak egyszer kerültem összetűzésbe az ottani párttitkárral, amikor kifogásolta, hogy templomba járok. Megmondtam neki, hogy apáca vagyok, de semmi kellemetlenségem nem lett belőle. Műszaki rajzolóként, később technikusként dolgoztam. A rendtársakkal félig illegálisan a Mikszáth Kálmán téri piarista rendházban találkoztunk, ahol egy külön folyosójuk volt a nővéreknek – meséli az egykori soror.
Etelka sokat segített Jánosnak az írásban, az elkészült prózai műveket is ő lektorálta. A csodához vezető eseménysor, ahogy a férfi nevezi, 1987 szeptemberében kezdődött: Etelka zarándoklatra indult Czestochowába a fekete Madonnához, hogy Rithnovszky János megtéréséért imádkozzék.
– Átvillantak agyamon azok a vég nélküli viták, amelyekben engem szeretett volna meggyőzni, s amelyeknek rendszerint pityergés lett a vége. Hajthatatlan materialista felfogásom volt az egyetlen tényező, amely árnyékot vetett barátságunkra – mondja János. – Aztán Etelka távollétében, egy időben a czestochowai keresztúttal a rádió gombját csavargatva találtam egy műsort a torinói halotti lepelről, amely felkeltette az érdeklődésemet.
Viz László előadását csak félig hallotta, s a hazatérő Etelkát kérdezte, tud-e a „történelmi Jézus” arcmását őrző különleges lepelről. Beszerezte a témáról szóló kötetet is, Viz professzor munkáját, s Etelkával felolvastatta.
„Ahogy haladtunk a könyvben előre – írja novellájában –, egyenes arányban veszítettem el magabiztosságomat, ateista pökhendiségemet, s fogytam ki tudálékos érveléseimből…
– Etuka – próbálgattam a hangomat –, én már tudom, hogyan jött ez létre! Erre mondjuk azt, hogy isteni csoda, hogy Jézus Krisztus feltámadt! És én hiszek ebben a csodában! Hiszek! Hiszek! S hogyne hinnék pont én, aki mindig arra törekedtem, hogy az igazamat bizonyítsam az emberek előtt, és minden tettemmel harcoltam az igazamért, még ha minden bizonyítékom mellett olykor véres fejjel kellett is tudomásul vennem, hogy ezért az igazért meg kell szenvedni!”
Életgyónást végzett a pesti ferenceseknél, azóta is belső meggyőződésévé vált hite szerint él, s mindezt a czestochowai Szűzanyának köszöni.
A Salvator rend hazai újjáalakulásakor, 1989-ben János második felesége váratlanul megbetegedett, s nagyon hamar meghalt. Akkor kérte Etelkától, maradjon vele, kössék össze az életüket.
– Beszéltem a rendfőnökkel és a közösség megszervezésére Rómából érkezett vizitátorral, akik megértőek voltak, kérték, hogy imádkozzam. Néhány heti kínlódás után igent mondtam Jánosnak, aztán megkaptam a rendi felmentést – idézi fel Etelka a szerzetesi élettől vett búcsúját.
– Anyám a kalocsai iskolanővérek novíciájaként ismerkedett meg apámmal, s cserélte el az apácafityulát menyasszonyi fátyolra. Így ismétlődik a sorsunk egy nemzedék múltán – fűzi hozzá a férfi.
Rithnovszky János ma boldog szeretetben él harmadik feleségével a Visegrádi utcai kis lakásban.
Búcsúzóul az utolsó pohár tállyai szamorodni mellett üldögélve elkérem néhány éve elhunyt vak ügyvéd barátja róla szóló versét: „Kutyát nevel, evez, halász, / Versében ifjonti a láz / Fél karral, szemevesztetten mit hoz ki / Magából még ez a Rithnovszky?” S ő hozzáteszi: egyetlen bánata, hogy élete egyik fontos művét, a csepeli vakvezetőkutya-képzőt a bezárás veszélye fenyegeti. Pedig a vak embernek szabadságot ad a kutya. Szeretné megmenteni a pályát, s ehhez keres most támogatókat.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
