Köznapló

Március 27., szombat
Kiknek írsz? – jut eszembe néha. S kinek írnak mások? Egyáltalán, kell-e arra gondolni, ki az olvasó? Tamás Gáspár Miklóstól gyakori flikflakjai ellenére sokat tanultam az évek során. Volt, hogy írásán háborogtam, az is megesett, hogy rajtakaptam valamin, ám ilyenkor ünnepelés helyett (haha, nekem van igazam!) a fenti három kérdésre kerestem a választ.
Ahogy most is. De hozzáteszek még valamit.
Szemlélődő alkat lévén még gondolatban sem kértem számon, hogy ez vagy az miért mond ma mást, mint tegnap. Hic et nunc, állítja a latin, és jól állítja: az ember itt és most, az adott íráson belül álljon helyt mondanivalójáért, de sose gondolja, hogy győztes és felülmúlhatatlan.
Nincs jelentősége annak, ha valaki fölkerül a dobogó tetejére, és tapsot arat. A győztesek, amiként az elvek, a szellem divatja s főleg az ideológiák gyakran cserélődnek. Nem fejlődnek. A fejlődés – blöff. Szophoklész és Shakespeare között kétezer év telt el. Más lett az ember? Alig. Csupán változások vannak. Némi többlettudás. Megnézünk egy ceruzahegyezőt, s mit látunk? Egyre jobbakat fejlesztettek ki, egyre tökéletesebbet, és a vége? Már nem kell ceruzahegyező.
Hátha így van az emberrel is? Okosodik, bölcsül, sok mindent tanul, de jut-e többre a sok tudással? És kié a felelősség, ha ennek ellenére nem értik? Az övé vagy az olvasóé?
A bevezető talán világossá teszi, miért viselem rosszul, ha egy szerző birtokában van a tudásnak, amellyel világosan (Tamás Gáspár Miklós esetében akár elegánsan) érvelhetne valami ellen vagy valami mellett, mégsem teszi. Miért nem? Mert kerül, amibe kerül, bizonyítani akar egy fikciót. Ez az okuk az indaként tekeredő mondatoknak, az idegen szavak százainak, a görcsös kitartásnak egy csalfa képlet mellett. Ehhez jönnek a megtévesztő állítások, amelyeket jól elrejtenek az előbbiek.
Kinek kampec? címmel, mai dátummal a Népszabadság 14–15. oldalán politikai esszét adott közre Tamás Gáspár Miklós. Az írást Hannah Arendt-idézettel nyitja, a folytatásban mint közéleti topográfus letapogat ezt-azt a hazai és az európai jelen politikai domborzatából. Vet néhány pillantást a szellem állapotára, és igazolásukra művészeti példákat hoz. Kicsit henye összefoglalása a másfél oldalas írásnak, de akit az egész érdekel, úgyis megkeresi és elolvassa – én egyetlen részletéről szólok, ahol a művészettel példálózik.
A szerző szóba hozza a kelet-európai modernizmust, majd sajnálkozva kijelenti: annak csakis a „kommunista” pártok ilyen-olyan – többek között erőszakos kultúraterjesztő és kultúrateremtő – diktatúrája lehetett a forrása. Állítását Kassák, Derkovits, Moholy-Nagy és Vajda Lajos nevével illusztrálja, és szinte csak fél kézről hozzáteszi, hogy ezek az alkotók az antimodernizmus számára mind kommunisták.
Elkapkodott, hirtelen állítás. Hibás, félrevezető és nevekkel is cáfolható.
Egyszer Szabó István filmrendező egy órásmester gyönyörű kirakatáról beszélt. Hackl bácsiéról a Ferenc körúton. Mindenki megnézte, aki arra járt. A látnivalókon kívül volt a kirakatban egy tábla is. Ez állt rajta: „A kirakatomban lévő dísztárgyak nem eladók. Csak azt a célt szolgálják, hogy önök üzletemnek nagyobb figyelmet szenteljenek.”
Helyben vagyunk.
A festők nevével Tamás Gáspár Miklós csábít, ám arra nem ad módot, hogy a nevezett művészekről megtudjuk, kommunisták voltak-e tényleg. Holott lehetne erről ezt-azt harangozni. Más módon, de mind belelépett a vörös pocsolyába.
Ám többen voltak, akik nem. Mint Korniss Dezső. Kapcsolatba került ugyan Kassákkal, de az ki nem állhatta a népi motívumokat, márpedig Korniss ezekkel tűzdelte tele a képeit. Révai adminisztrációja csúnyán elbánt vele. Se kiállítás, se állami vásárlás, semmi. 1949-től belső emigráció.
Vagy ott a román Brâncusi. Ha volt modern szobrász Kelet-Európában, ő az volt. Kérdem én, művészetét hol befolyásolta bármiféle kommunista diktatúra? Sehol. Kandinszkij? Anyja mongol hercegnő, ortodox egyházi esküvője volt, utálta a materializmust. Goncsarova? A vörös október közeledtére olyan gyorsan kimenekült Oroszországból, hogy hozzá képest Chagall mintha helyben járt volna. És minden „modernizmus” atyja: Gyagilev s vele az összművészeti társulat? A hideg rázta már a „kommunista” szótól is.
Tamás Gáspár Miklós állítása, hogy az antimodernisták szemében a négy festő kommunista, engem egy dupla fenekű bőröndre emlékeztet. Régen a mozik artistaműsorában lépett fel a bűvész ilyennel. A bal oldali zsöllye nézőinek kinyitotta az egyik felét, a jobb oldaliaknak a másikat. Ügyes, csalfa játék. (Felárért természetesen.)
Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy az írástudónak be kell iktatnia teendői közé – ha felelősséget érez, márpedig anélkül aligha írástudó – a guggoló helyzetet: a felvilágosítást, az ismeretterjesztést. Különösen ma fontos ez. Tamás Gáspár Miklós miért játszik mégis „kijátszósdit”? Talán mert látványosabb.
Szembeállítja a „kommunista” négyeket Aba Novákkal, Molnár C. Pállal, hozzátéve a fricskát: az antimodernistáknak jobban tetszik a két római ihletettségű festő. Ez minden, csak nem elegáns. És ne kerüljük meg azt a kérdést sem, amely válasz nélkül lebeg az írás fölött, mint egy gótikus angol kastély kísértete: kik azok az antimodernisták?
Ha számon kérem a szerző cinizmusba hajló mély sajnálatát – márpedig számon kérem –, muszáj emlékeztetnem arra, hogy Aba Novák murális munkáit az elvtársak az ötvenes években lemeszeltették, döntően azért, mert itt-ott szerepelt rajtuk Horthy. Levon ez művészi értékükből valamit? Engedményt teszek: alig. Fontosabb az a kérdés: rontanak-e Aba Novák művészetén? Ezúttal nincs engedmény: nem.
(Aki továbbra is kételkedik, nézzen utána Supka Mannánál. Sosem kertelt. Amit ő ír Aba Novákról, legfeljebb ideológiai alapon lehet cáfolni. Ahogy pártházakban tették a munkakerülő suszterek.)
Aba Novák dolgában hozzájuk csatlakozni? Posztumusz kijátszani különböző világnézetű művészeket? A németek nem tesznek ilyet. Tojtak rá, hogy az 1953-as kelet-berlini felkelés napjaiban Brecht Walter Ulbricht mellé állt. Születésének centenáriumát szépen megünnepelte az ország. Mint Leni Riefenstahlét. Pedig ő Hitler kifejezett kívánságára készített filmet (meg kell hagyni, zseniálisat) a nürnbergi pártnapról 1935-ben.
Újra meg újra kikívánkozik belőlem: kinek írunk? Tudjuk-e, ki az olvasó?
Kéretik gondolkozni ezen, és úgy becsülni őt, mint tenmagunkat. És nem azt nézni, megüti-e a mértéket.
Bár van más mód is. Bújócskázni. De akkor végképp nem derül ki semmi.

Március 28., vasárnap
Az óraátállítás elrontotta egyik fontos illúziómat. Ez arról szólt, hogy ha korán kelek, jobban kihasználom a napot. A félötös kelésből így félhatos lett, és már nem tudom megelőzni két órával a családomat. Annyi elég volt jógára, írásra, tanulásra, levélírásra vagy mostantól kerti munkára – egy óra kevés.
Ezenkívül több napba beletelik, míg biológiám tudomásul veszi ezt a marhaságot, amellyel – mint hallani – öt forint húsz fillért lehet spórolni.
Az a baj, hogy minden dolgunkba belepofázik a civilizáció. Hisztérikus, fejlődésmániás emberek kezében van az irányítás. A Nap járásán is igazítanának, mert szerintük tökéletlen. Szerencsénkre a Naprendszer és a kozmosz kacagva halad tovább, ahogy eddig, ám ők tántoríthatatlanok.
A kudarc csorbáját azzal vélik kiköszörülni, hogy próbálnak az idővel tenni valamit. Az idővel, ami nincs. Illetve ha van, csak azért van, mert a pénzembereknek és a filozófusoknak szükségük volt rá. Idő nélkül nem íródna költségvetés, nem volna korszakolható az emberi gondolkodás. (Gyanítom, a költő felelőssége is megvan ebben a kérdésben: a múló időről tőle valók a legszebb sorok, de mert finnyás, rosszul érezné magát az előbbiek társaságában.)
Maradjunk annyiban, hogy az idő csak arra jó, hogy több millió vekker vezényszavára egyszerre ugorjon ki ágyából a fél világ, és behörpintve kávéját (teáját, féldecijét, kanalas orvosságát és ki tudja, még mijét) rohanjon oda, ahol már nagyon nézik az órát, mert a kizsákmányolók szeretik a pontosságot.
Igazi hasznuk főleg az órásoknak van a nyári időszámításból. Az átállítás napján muszáj ránézni az időmérő masinákra. Az ingaóráról letöröljük a port, a konyhában lévőt megtisztítjuk az olajpárától, apánk zsebóráját mégiscsak elvisszük az ismert órásmesternek – egy nap alatt öt percet siet.
Én a tavaly őszi visszaállításnál vettem észre, mennyire összekarcolódott karórám üvege és a fémrész. Mintha az isonzói kartácstűzben is velem lett volna. Volt már vagy húszéves.
Rendben, veszek másikat, bár az ilyen befektetéseket kezdettől pénzkidobásnak éreztem. (Nem is volt jó órám soha.) Most is csak 4700 forintot adtam ki érte, ennyibe került a legolcsóbb. Az előző színe az ezüstét mímelte, a mostani az aranyét.
A civilizáció éljenzői konstatálhatják, lépést tettem a fejlődés irányába. Nekem is csak a szám jár, mert engedményt tettem. És épp nekik, akik terelgetnek, hiába próbálom kijátszani őket. Az órát ezúttal is hozzájuk kellett igazítanom.