Le kell húzni a rolót!

A kitörő öröm után rosszat sejtve nem kevesen vonták össze szemöldöküket, amikor meghallották, hogy az első magyar Michelin-csillagos étteremben külföldről beszerzett alapanyagokból készítik az ételkölteményeket. Hogyan lehet ez? – dörögtek a jó szándékú tájékozatlanok. Micsoda nagyképű kivagyiság azt állítani, hogy itthon képtelenség hozzájutni jó minőségű alapanyagokhoz! – állították sértődötten azok, akik Magyarországot érő méltatlan támadást sejtettek a háttérben. A méltatlankodóknak rossz hírem van. Az étterem nem támad bennünket, egyszerűen csak igényes. A hazai boltokban pedig többnyire valóban fogyasztásra alkalmatlan – külföldi és hazai – szemetet sóznak rá tömegesen az emberekre, amelyek sokszor nemcsak rosszak, de az egészségre is károsak.
Lapunk évek óta kiemelten foglalkozik az élelmiszer-biztonság kérdéseivel és a gasztronómiával. Az olvasók, azaz kizárólag a fogyasztók szempontjából, az ő érdekükből vizsgáltatunk meg rendre boltban vásárolt mézeket a világ legjobb, mézre szakosodott laboratóriumában. A mézek minőségéről rendszeres olvasóink alapos tájékoztatást kaptak, tömören most csak annyit, hogy a polcok tele vannak rossz minőségű vagy antibiotikummal fertőzött hazai termékekkel.
Örömmel fogadtuk, hogy a magyar fogyasztók védelmében törekvésünkhöz csatlakozott az Interpress Magazin, amelynek a most megvásárolható számában ásványvizek laboratóriumi vizsgálatának eredményeit tette közzé. A cikkből kiderül, hogy az egyik multi-élelmiszerláncban saját márkás termékként forgalomba hozott ásványvíz arzéntartalma meghaladja az egészségügyi határérték kétszeresét, egy másikban pedig a higany mértéke is megengedhetetlenül magas. Ugyanígy üdvözöljük a Heti Világgazdaságot, amelynek a tegnap utcára került példányaiban a húsvéti sonka és más húskészítmények alapos, így például laboratóriumban elvégzett vizsgálatok elemzése is olvasható. Az elképesztő tényeket felsorakoztató cikk szerzője a következő sommás megállapítással kezdi a szúrópróbaszerű ellenőrzéssel megalapozott összeállítását: „Egy átlagos húsvéti sonka vagy tőkehús megdöbbentő »kezelésen« esik át, mielőtt a hentespultra kerül, ráadásul ez a fajta illúziókeltés legális.” De álljon itt egy ugyaninnen származó példa is, hogy érzékelhető legyen, hová képes lezülleni a magyar élelmiszeripar: egy főváros közeli település üzemében húsipari melléktermékből előállított, 50 kilós zsákokban kiszerelt port vízzel hígítva töltötték bélbe. Ebből azután úgy lett „füstölt kolbász”, hogy úgynevezett folyékony füstbe, azaz füstoldatba mártják, amit a fafüst lecsapódásával állítanak elő. Jellemző eset, hogy ebben az áldatlan helyzetben Süth Miklós országos főállatorvos az éves, szokásos, szakhatósági ellenőrzési kampánycirkuszban egy húspiacon a kamerák előtt pózolva a következő példát hozta föl arra, hogy valójában javul a helyzet: „A mindösszesen 25 kifogásolható tétel az 94 kilogramm. Tehát hál’ istennek azt kell hogy mondjam, hogy még egy Süth Miklós sem jön ki belőle, ahol jelen pillanatban tartunk.”
Az igazság az, hogy már nem beszélhetünk utolsó óráról, vagy az azutániról. Katasztrófa van, itt és most. Hiszen mindez egy olyan országban történik, amelynek természeti adottságai lehetővé tennék, hogy kiváló minőségű élelmiszert állítson elő, ám az élelmiszerlánc lelkiismeretlen szereplői – a termelők, a feldolgozók, de különösen a kereskedők – kizárólag a haszonszerzésben érdekeltek, az ellenőrzés pedig inkább elkendőzi a szeme előtt zajló tragédiát. Ezen a területen is gyökeres változás kell, amihez elengedhetetlen egy konok és következetes politikai akarat. A törvényeket vasszigorral rá kell kényszeríteni az élelmiszerlánc szereplőire, s ha szükséges, le kell húzni náluk a rolót.