Mi a magyar?

Porunk Buda-Pesten néha annyi van s annyival élünk (!), hogy abbul, melyet egy öregember éltén keresztül hihetőleg nyelt, Mr. Ranger találmánya – artificial stone –, vagyis inkább nagyobb tökélyre bírt eszközlése szerint kétségen kívül néhány malomkő nagyságú mesterséges kőnek készítését lehetne bátran ígérni. Mily rettenetes, iszonyú mell- és szemtisztító!
Kérdem most, valjon nincs-e sok Pesten, Budán, ki nemcsak észrevevé porainkat, sarainkat s egyéb hátramaradásinkat, de ilyféle okoskodást is tőn magában: „Hála az égnek, tehetségem, egy kis pénzem és szép házam is van; sokat fáradtam érte. Öregedni kezdek, már néha-néha egy kissé kényelmesebben s több kellemmel is szeretnék élni. Hivatalom, foglalatosságim, dolgaim azonban innenti eltávoztamat tiltják, s ekképp itt kell élnem, itt kell halnom. Valjon mire adhatnám pénzemet legügyesebben, hogy kellemimet neveljem? Házam igen jó fekvésű, de nem győzzük portul őrizni; akármiképp zárjuk magunkat el, csak mindig ellepi bútorinkat, könyveinket, melyeket szünetlen törülgetni kell, s mégis hasztalan. Jó kocsiban, egy pár derék lóban igen gyönyörködöm most, hogy már jó gyalogló többé nem vagyok; de oly kövezeten, mint a mienk, oly sár, oly por közt nincs nagy öröm lóban, kocsiban; mert valóságos tisztántartásokrul le kell mondani vagy többet bajlódni velük, mint mennyit a kellem érne. Télen sokszor hótul, sártul alig léphetni a házbul ki. Nyáron pedig semmi kellemes séta nincs, semmi, mi a szegény városiakat csak egy pillanatra is falusi kellemekbe varázsolhatná. Bizony, tán nem adhatnám pénzem egy részét, s hihetőleg csak egy kis részét nagyobb kellem kiállítására, mint ha városunk csinyosbítására adnám.”
Kérdem, nem okoskodott-e már sok magában így, minthogy a tehetségnek, pénznek legutolsó célja csak mindig kellemek vásárlása marad, azon különbséggel mindazáltal, hogy a kellemek körülti idea, valamint az ízlés, számtalan árnyékozatú. Sőt, kérdem, nem vált-e már soknak tűrhetetlenné a némelykor valóban „késsel metszhető por” vagy azon sár, mellyel néha téli időben küszködünk, vagy azon kövezet, kivált budai külvárosinkban, melyeken nyomorognunk, vagy azon gyenge s egyedüli ladik-láncolat, mellyel a két város közt téli időben, ha nem is egyenesen életünket, de egészségünket oly sokszor kockára bocsátnunk kell?
Nem kételkedem, sőt bizonyos vagyok, sok magában ilyféle okoskodást már tett, és piszkainkon, mocskainkon velem együtt nemcsak bosszankodott, de – kivált idegen előtt – pirult is; ki valóban, bár utazza bé a világ minden keresztény országit, melyek lakosi a civilizáltak sorába valóknak hiszik magokat, nemigen könnyen fog találni oly nagy embersokadalmat egy ponton, egy rakáson, mely oly béketűréssel nyelné a port s gázolná a sárt, ahelyett, hogy ily létbül magát minden módon kimenteni törekednék, mint hazánk közepén, honunk egyesítő pontjában!
(Gróf Széchenyi István: Buda-Pesti por és sár, 1834)