Pörgesd csak ki azt a lányt, ne legyen panasz rád! – visszhangzik a sportaréna küzdőterében a nógatás. Némi egy, két, há’, biztató instrukció, és már nyílik is a kör. Százával járják a párok középen, ki rutinból, ki sete-sután. Fiatalok és gyerekek, komplett csődület, mintha eleve a lábukban volna a tánctudás. Többségük még gondolat sem volt, amikor a táncházmozgalom, valamikor a hetvenes évek elején, útnak indult. Mások csak járnak-kelnek, tobzódnak a minőségi kézműveskínálatban.
– Most vagyunk itt először, nem gondoltam, hogy ekkora forgatagba csöppenünk – lelkendezik a tribünön mellém huppanó két nyugdíjas hölgy, akik Kaposvár környékéről, a Tótágas táncegyüttessel buszoztak el Pestig a találkozó kedvéért.
A szemlélődőnek úgy tűnhet, a XXIX. Országos táncháztalálkozó és kirakodóvásár felszabadult örömünnep; a ruhatárakban keservest húznak, a bejárat előtti tér csurig van, mint valami folkkocsma. Zsebkendőnyi hely sem akad, ahol ne szólna hegedűszó. A termekben nótázgató fiatalok aligha tudnak róla; mindeközben, mint agora fölött a szenátus, fórumot tart a szakma. – A Kodály-módszer adta lehetőségeket elfecsérelte a magyar kultúrpolitika, nem szeretnénk, ha a táncházmozgalom is erre a sorsra jutna – feleli a Hagyomány – örökség – közkultúra mottóval meghirdetett konferencia apropóját firtató kérdésemre Diószegi László, a Martin György Néptáncszövetség elnöke. Évtizedek óta nem volt hasonló tanácskozás, mondja, ideje volt rákérdezni a mozgalom jelenére és jövőjére. Állami segítségre hiába várnának: – Évek óta hiányzik az egészséges nemzettudatot erősítő kultúrpolitika, amely biztosítaná, hogy a hagyományőrzés megfelelő hangsúlyt kapjon a közkultúrában – teszi hozzá. Miközben a táncházat mint módszert épp a közelmúltban terjesztették fel az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára, beszédes tény, hogy még a rendezvény utolsó napján is csak ígéret volt arra, a kulturális tárca nyújt némi támogatást a szervezőknek a sportaréna bérleti díjának kifizetéséhez.
Pedig szimbolikusan ott volt a hét végén minden generáció. Apák és fiúk a címe Henics Tamás és Klebercz Gábor folkantológiának is beillő könyvének. A hozzá tartozó fotókiállításon, a Martin György Teremben a századelőt idéző képeken együtt mosolyogtak sihederek és nagy öregek.
A tavalyi találkozóra több mint tizenötezren váltottak jegyet, az idei seregszemlén is fiataloktól hemzseg a küzdőtér, a sportaréna parkolója buszokkal van tele, érdeklődésből tehát nincs hiány, mégis többen gondolják úgy, a kezdettől a mozgalom egyik motorjának számító koreográfus, Diószegi László aggodalma jogos. Pedig a táncházak életben tartása nem csak itthon, a harátokon túl is nemzetstratégiai jelentőségű volna – véli a konferencia egyik hozzászólója, aki szerint a kisebbségi sorban élő magyarság létérdeke, hogy a táncházmozgalom révén is kapcsolódhasson az anyaországhoz. – A határon túli magyar közösségek is lassan áldozatul esnek a globalizációnak, a példaképek kiöregszenek, hiányzik az utánpótlás, a hagyomány pedig nem termel pénzt, így legfeljebb kizsákmányolják. Ha nincs a mozgalom mögött támogatás, elhal, mint a jégre ültetett virág – foglalja össze az aggodalmakat az észak-amerikai magyar táncházmozgalom szószólója, Dreisziger Kálmán. Kaliforniában a hetvenes évek vége óta a táncházak a hagyományőrzés zászlósai, mondja, több aktív együttes is működik, emellett rendszeresen szerveznek népzenei és tánctáborokat. Bekapcsolódik a párbeszédbe Japán, Ausztrália, Brit Columbia, Dél-Amerika, és persze a Vajdaság, Erdély, Kárpátalja. Öt földrész, ahol a magyar táncnak a mozgalom révén ma is élő kultúrája van.
A felvidéki mozgalom hatása különösen érdekes. – Míg a szlovákok a kilencvenes évek végéig elmentek saját népi kincseik mellett, a felvidéki néptáncmozgalom hatására az utóbbi öt évben megfordult a helyzet – számolt be a fórumon Richtarcsik Mihály. A szlovákok látogatják a magyar táncházakat, sőt saját, rendszeressé vált pozsonyi, kassai, találkozóikon tanítanak is felvidéki magyar táncokat.
– A népi kultúra nem múzeumi látványosság. Élő organizmus, amelyhez ha tehetséggel nyúlnak, újabb értéket terem – véli Diószegi László, aki szerint a táncházmozgalmat a kommercializálódás veszélye is egyre inkább fenyegeti.
– A népművészetbe, a néptáncba egyre erősebben szivárog be a fogyasztói igényekre szabott gagyi – teszi hozzá. A közízlést védő és világos elvek mentén formáló kultúrpolitika hiányában marad az önerő. Diószegi szerint azonban ez önmagában kevés. A kultúrpolitikának vállania kell(ene) a felelősséget, hogy a kommersz trendekkel szemben segítsen rákapcsolódni a népi kultúra mélyére.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
