„Az óvatosan megfontolt cseh kispolgári értékvilághoz képest nálunk inkább a dzsentrihagyomány, még inkább a kádári fogyasztás-központúság hódít. A magyar társadalom nem úgy reagál a kamatra, pénzre, árfolyamra, adóra, mint mások.”
Húsz éve nem volt rá példa, hogy egy választási kampányban ennyire másodlagos legyen, milyen programmal vágnak neki a pártok a választásnak.
– Mondhatnak bármit a szocialisták nyolcévi kormányzás után, az eredmények beszélnek helyettük.
– Nem úgy fest, mintha az nyomna a legtöbbet a latban, mennyire számít hitelesnek egy párt?
– Az írott programoknak valóban elenyésző a jelentőségük. A pártok már nem is ígérgetnek: az utóbbi években annyi mindent állítottak, hogy azt aligha lehet tovább fokozni. Az ország állapotát, a kormányzati alkalmatlanságot, a korrupciós ügyek özönét látva a kormánykoalíció hatalmukhoz végsőkig ragaszkodó pártjait hihetetlen arányban hagyták ott szavazóik. A számok is ellenük beszélnek: a térség többi országában a világválság előtt száguldott a gazdaság. Mi viszont ebből kimaradtunk. A válság minket érintett a leginkább a visegrádi országok közül, és nálunk tart a legtovább. A 2008 őszén ránk törő kényszerhelyzet hatására a később felálló Bajnai-kormány csaknem minden könnyebben kihúzható kiadást, a tizenharmadik havi nyugdíjat, bért eltörölte.
– A Bajnai-kormány könnyű megoldást választott, a fűnyíró elv alapján lekaszálta a szociális és jóléti kiadásokat. Hol lehetne ezek után pénzt találni a gyökeresen új gazdaságpolitikához?
– Mind nehezebb forrást találni bármilyen okos programhoz. A nemsokára kormányra lépő Fidesz ezért kézzelfogható ígéretek helyett inkább hűti választóinak a várakozásait. Öt választás tapasztalata után aligha kockáztathatja meg, hogy részleteiben beszéljen a lehetséges megoldásokról. Ez még mindig jobb, mintha megpróbálna együtt álmodni szavazóival. Egyébként is: a politikus legfőbb „áruja” mindig a hit és a remény volt. Még akkor is, ha máig akadnak véleményformálók, akik a nyolcvanas évek reformközgazdász-programjainak számait követelik a demokrácia politikusain. Az elszánás lendülete közvetlenül befolyásolhatja egy ország gazdasági eredményességét. A harmincas évek világválságából abban a sorrendben emelkedtek ki az országok, ahogyan a megoldás hite áthatotta közvéleményüket. A program valójában a vezető politikus személye, életútja, kisugárzása és nem a leírt szöveg betűje. Ám a remény teljességéhez a hozzáértő közönség támogatása is szükséges, amely viszont jobbára mégiscsak racionális okfejtéssel érhető el. A Fidesz most roppantmód ügyel arra, nehogy bármi támadhatót mondjon, így azonban kevés konkrétum hitelesíti mondanivalóját. Ám ettől még a választások után bizonyára lesznek olyanok, akik úgy érzik, nem erre szavaztak. Ha leegyszerűsítjük a Fidesz legfőbb állításait, az nagyjából így szól: ha végre elkergetjük a hazug, alkalmatlan és tolvaj kormányt, akkor a korrupciómentes, okos kormányzás nagyobb áldozatok és megszorítások nélkül is rendbe teheti az országot. Csakhogy az eszközként megnevezett nagyszabású adócsökkentéshez a kiadásokat is vissza kell vágni.
– Ha az új kormány egy csapásra megszüntetné az állami korrupciót, ha egyik napról a másikra ki tudná fehéríteni a gazdaságot, meglenne az adócsökkentés fedezete.
– Valóban. Csakhogy a gazdaság kifehérítése nem olyan egyszerű, pláne egyik napról a másikra. Vegyük például a mezőgazdaságot, az építőipart, a lakossági szolgáltatásokat. Ezek mindegyikében jelentős a nem adózó gazdaság részaránya. Ha itt hirtelenében minden adót be kellene fizetni, még ha érezhetően mérséklődnének is a közterhek, nem kevés termelő menne tönkre. Bármennyire szeretnénk: nincs megváltásszerű megoldás. Minden országban létezik egy szokásszerű szintje a nem adózó gazdaságnak, amelyet persze mérsékelni kell minden módon. Ám nem lehet átmenni egyik napról a másikra teljesen tiszta állapotba, mert ebből nem kevés zavar támadna. Az adócsökkentés legelső hullámának fedezete bajosan lehet döntő részben a gazdaság kifehérítése és a korrupció bátor leküzdése. Hasonlóképpen nem lehet megtakarítani további százmilliárdokat a közigazgatásban. A pénzügyigazgatás, a jegybank és a külügy kivételével valamennyi képviselő-testület és a teljes helyi és központi közigazgatás konszolidált kiadása 2008-ban hétszázmilliárd forint volt. A Bajnai-kormány erre az idén összesen 550 milliárdot irányzott elő. Ha valóban cselekvőképes államot akarunk, innen további nagyszabású forráskivonás már nem lehetséges.
– Vagyis nem nagyobb az állami bürokrácia, mint a nyugat-európai országokban?
– Dehogynem. A bürokrácia nálunk olykor elviselhetetlen. Államunk hatékonyságán jócskán lehetne javítani. Az Országgyűlés létszámának megfelezésével három-négy milliárdot is meg lehet takarítani. Az önkormányzati képviselők létszámcsökkentése is biztosan hozhat legalább négy–nyolc milliárdot. Még akkor is, ha a kisebb településeken szerény a tiszteletdíj, vagy egyáltalán nincs. Ám egy érezhető adócsökkentéshez ezermilliárd kellene. Ennek három–öt, legfeljebb tíz százaléka jöhet össze a közigazgatásból. A többi kilencszázat máshonnan kellene kivenni. Nem csoda, ha a Fidesz nem nagyon akar előállni ennek megjelölésével, de lehet, hogy még nem is döntötte el, mivel akar indítani.
– Akkor mégis mit lehetne tenni? Mivel lehetne beindítani a gazdaságot, ha az adócsökkentés fedezetét ilyen nehéz előteremteni belső forrásból?
– Tengernyi a gond az adórendszerrel, a rosszul működő intézményekkel. Ezek okos átalakítása sokat segíthet. Ám a kifogástalanul felépített intézményeket, jogszabályokat is képes az ország a maga régi világának képére alakítani. Félek, társadalmi modellünk mélyebb bajai értékvilágunk ellentmondásaiból fakadnak.
– Maradjunk még a kézzelfogható eszközöknél. A monetáris politika segítségével nem lehetne élénkíteni a gazdaságot?
– A Fidesz programjának az egyik sarkalatos pontja a kamatcsökkentés, amelynek következtében olcsóbban jutnának hitelhez a gazdaság szereplői. Ez helyes irány: a jegybanki alapkamat máris történelmi mélypontra esett, és még tovább mérséklődhet, ha javul hazánk külföldi megítélése, valamint államháztartásunk egyensúlya. Továbbá, ha nemcsak a bankszféra, hanem a reálgazdaság érdekeire is figyel a monetáris tanács. Ám ha megnézzük, miként hat a magyarok magatartására a kamat, ismét értékvilágunk bajaiba ütközünk. Csehországban némileg kisebb a kamat, mint az uniós átlag, amely sokkal alacsonyabb, mint a magyar. Ott nagyjából negyedével magasabb a reálbér, az egy főre jutó bruttó hazai termék, mint nálunk. Ehhez képest az eladott új autók száma a válság előtt nagyjából ugyanennyivel, épp a negyedével volt kevesebb a miénknél. A csehek alig vettek fel hitelt, pedig sokkal kedvezőbb feltételekkel tehették, a saját valutájukban, inkább megtakarítottak. Így a belföldi megtakarítások sokkal nagyobb arányban fedezik a vállalati és állami hitelfelvételt, mint nálunk. Ezért jóval kevésbé szorulnak rá a külföldi befektetőkre, mint mi. Ezzel szemben a magyarok a válság kezdetéig rosszabb feltételek mellett is óriási arányban adósodtak el. De nézzük a kisvállalkozóinkat. Ők is nagyon szeretnék, ha alacsonyabbak lennének a kamatok, virulna a gazdaság. De mit látunk? Egy részük, ha elér egy kis nyereséget, nem a vállalkozását fejleszti, hanem vesz egy hatalmas házat meg egy szép nagy terepjárót, persze importból. Az óvatosan megfontolt cseh kispolgári értékvilághoz képest nálunk inkább a dzsentrihagyomány, még inkább a kádári fogyasztás-központúság hódít. A magyar társadalom nem úgy reagál a kamatra, pénzre, árfolyamra, adóra, mint mások. Nagyszabású nemzetközi értékvilág-kutatások szerint kulturális beállítódásunk a szerbhez, bosnyákhoz, mások szerint az ukránhoz, fehéroroszhoz áll a legközelebb. A csehek, szlovénok, szlovákok gondolkodása nyugatosabb, mint a miénk. Talán ezek a kutatások nem a teljes valóságot mutatják, de értékvilágunk olyan, amilyen utolsó rettenetes száz évünk megpróbáltatásai után lehet. Még korábbi sikereink is, a Kádár-korszak térségünkben élhetőbb világa is ellenünkre fordult. Bajaink mélyén alighanem a kádári évtizedekben megformálódott társadalmi szisztémánk versenyképtelensége áll. A piaci nyitás előnyeit az ország már korábban learatta. Az állam és a másik magyar kijátszására alapozott hazai társadalmi modell mára alulmaradni látszik a térségbeli többi országéval szemben. Ezért lelki és gondolkodásmódbeli változásokra is szükségünk volna. A szocialistákhoz képest Orbán Viktor legalább kezdettől felismerte ennek a dimenziónak a fontosságát.
– A Fidesznek tehát legalább van elképzelése egy jobb modellről?
– Az MSZP sokáig nem is értette a problémát. A szocialisták Horn Gyula idején nagyjából azt gondolták: mielőbb fogyasztásnövekedés kell, és mindenki ismét boldog lesz. A Kádár-korszakból hozott reflexeik következtében a modernizációt jobbára technokrata feladatnak látták, a közösségi, érzelmi dimenzió náluk alig számított. Attól inkább szorongtak, különösen a szabad demokraták. Orbán Viktor kezdettől értette: az ember nem csak kenyérrel él. Ám a hagyományos jobboldal értékvilágát megkísérelte nem csupán a példa erejével hirdetni, hanem a dolgokat sebtében rövidre zárva, bizony, megpróbált felülről is téríteni. Ám a szabadságszerető magyar lélek évszázadok óta ellenáll minden felülről-kívülről kezdeményezett életmódváltásnak. Ma már elképzelni sem tudjuk, mennyit szenvedett hazánk Rákosi alatt, amikor a mindenhol jelen levő roppant gépezettel akarták átállítani egy számára idegen világra.
– Aztán lett belőle a háztáji a téeszcsében.
– Ahogy mondja. A felsőbbség kijátszásában felülmúlhatatlanok a magyarok. 1989-ben látszólag újra nyugatos intézmények születtek a régi magyar parlamentarizmus helyreállításával. Ám a közjogi hagyomány folytonossága megszakadt, a parlamentáris érzület csaknem nyom nélkül kikopott a köztudatból, viszont annál erősebben hatott és hat a kádári évtizedek gyakorlata. A közvélemény jelentős hányada máig nem érti, miért bukott meg az államszocializmus magyar változata. Hiányzik az elégséges törés a régi és az új társadalmi rend között. A számtalan kielégítetlen remény rászakadt a még csak készülődő politikai szférára, és elejétől fogva veszélyesen túlterhelte a fiatal demokráciát. A térség többi népéhez képest a Kádár-korszakban még magabízó magyar társadalom a kilencvenes évekre a földkerekség egyik legelégedetlenebb nemzete lett. A folyvást bántó igazságtalanságokat tapasztaló, a Trianon óta vele történteket nem értő, azokat okosan feldolgozni képtelen közvélemény mindjobban orientációját veszítette. Egyre kevésbé képes értékén becsülni a rendszerváltás adta lehetőséget a Nyugathoz való újracsatlakozásra. Nem érzi, hogy a társadalomért, a közért tennie is kellene. A magyarok továbbra is kijátszandó ellenfélnek, az egymással harcoló pártok eszközének és nem a közjó letéteményesének érzik államukat. Ezért a régi módon viszonyulnak hozzá. Az alkotmányosság helyreállítása után húsz esztendővel sem hiszik, hogy képesek lennének érdemileg befolyásolni hazájuk törvényalkotását. Régi reflexeiknek megfelelően továbbra sem a jogszabályok által, hanem azokat megkerülve, kijátszva remélik a boldogulást. Így azonban, a magyar állam valóságos újraépítése, a közhatalom megerősítése nélkül, senkinek sincs igazán kilátása tartós kormányzati sikerre. Ez viszont egyedül a valóságos közjó érvényre jutásának folytonos állampolgári tapasztalata révén sikerülhet.
– Nagyon szűk mozgástere lesz az új kormánynak a szükséges változtatásokhoz. Ráadásul a brutális mértékű IMF-hitelt is neki kell majd visszafizetnie.
– A válság tetőpontján lényegében eladhatatlanok voltak a magyar állampapírok. Az állam működtetéséhez, a nyugdíjak, egyebek finanszírozásához a valutaalap és az Európai Unió azonnali segítségét kellett kérnünk. Ezzel rég nem látott mértékben elveszítettük gazdasági szuverenitásunkat. Azóta a Bajnai-kormány lépéseinek következtében sokat javult a helyzet. Ám országunk továbbra is függ a világgazdaság állapotától. Ennek helyzete valószínűleg rosszabb lesz, mint a válságot megelőző időké volt, és még a válság második hulláma sem kizárható. Ha a legvalószínűbb forgatókönyv szerint a jövő évtől évente három százalék körül növekszik hazánk gazdasága, akkor valamikor 2013-ban érhetjük el a válság előtti szintet. A 2006 ősze óta csökkenő állampolgári fogyasztás viszont még a ciklus végére sem juthat el a 2006. tavaszi magasságba. Orbán Viktor ezzel aligha érheti be: valóságos gazdasági fordulat nélkül, a sikeresség érzetének helyreállítása híján aligha számíthat tartós kormányzásra. Ennek azonban még kevéssé látszanak a forrásai. Nem csoda hát, ha a Fidesz inkább hallgat.
– Igen, de azért talán mondhatna többet és konkrétabbat is.
– Két bántó vereség után érthető, hogy a Fidesz most a választási győzelemre koncentrál. Ám az elmúlt nyolc esztendőben követett politikájával a párt tovább szűkítette a reá váró mozgásteret. A szocialisták ilyen-olyan csomagjait támadva állandó elosztási nyomás alatt tartotta a hatalmat. Váltig újabb sorompókat állított a kormány változtatási szándékai elé. Most viszont Orbán Viktoré lesz a csaknem mindenütt pusztító bajok, az érték- és orientációválság megoldásának a felelőssége. Ráadásul a magyar politika szerkezete is lényegileg átalakulóban van.
– Tényleg történelmi vereség előtt áll az MSZP?
– A Fidesz létezése legjobb választási eredményére számíthat, ám néhány hét múlva történelme legnehezebb feladatát kapja jutalmul. A szocialisták 1994-es abszolút többsége és a kétharmados baloldali koalíció megkötése óta Orbán Viktor minden lépését a szocialisták legyőzésének vágya igazolta a jobboldalon. Ám most az MSZP akár el is tűnhet hirtelen. Ez bizony alapjaiban megváltoztatja a Fidesz pozícióját. A következő választási ciklus első felében a Jobbik lesz az ellenzék leginkább akcióképes ereje. A Jobbik vezetői nem kis részben a régi jobboldali közönség legfőbb vágyait fogják harsányan számon kérni a Fideszen. Bizonyosan megkísérelik majd véglegesen kettéhasítani a sokáig egységes jobboldalt. De a szocialisták szánalmas kormányzása által a Fideszhez űzött szavazók jó része is hamar továbbállhat. Hárompárti parlament esetén a csalódott választók tekintélyes hányada idővel nemigen tehet mást, mint ismét a baloldalon keresi a támaszát. Gyurcsány Ferenc máris a jobb- és baloldali ellenzék malomkövei között szeretné látni a kormányzati felelősség terheit viselő Fideszt.
– Mit tehet mégis a Fidesz a rá váró helyzetben?
– Az új helyzet roppant változási, megújulási kényszer elé állítja a kormányképes jobboldalt. Ha a Fidesz nem nyit a közép szavazói felé, elveszhet kimagasló támogatottsága. Reménye a biztos, tartós kormányzásra. Ám ehhez a váltáshoz lényegileg újra kell gondolnia 1998 óta
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!