A régi Zugló kültelki, kevésbé biztonságos része hírhedt volt a harmincas években. József Attila lakott itt, ő még láthatta, ahogy „elvtárs és spicli”, „rendőr, motyogó munkás” surran a poros utcákon. A padon vagy az utcán fényes nappal rongyos tróger feküdt, feje alatt vászonzsák, lábán elfáradt bőrcipő. Mellette pitiáner zsebmetsző surranhatott el sovány zsákmányával, túlméretezett halszálkás zakóban, amelyet talán egy harmonikás lebujból csent.
Mintha napjaink nyomora köszönne viszsza korszerűbb köntösben a Horthy-rendszer kevésbé napos oldaláról. Több kutató, köztük Ferge Zsuzsa szociológus állítása szerint a mostani szegénység méreteiben a két háború közti világ életszínvonalát idézi. A hajléktalanok száma több tízezerre tehető országosan, milliók tengődnek a létminimum alatt. S megjelentek a nyomor uzsorásai is, akik önkényes adójukkal tovább sanyargatják a felemelkedéshez a legcsekélyebb eséllyel sem rendelkezőket. A 2000-es évekre új rabszolgaság született nemcsak a nagyobb pesti aluljárókban, hanem vidéken is. A nyomor termőtalaján persze erőre kap a bűnözés, garázdák, stricik, utcalányok, csencselők lepik el például a hírhedtté vált Nyugati téri aluljárót.
Van megoldás, s szinte kötelező lenne örülni neki. Néhány napja büszkén jelentették be az illetékesek: lestrapált Budapestünkön a legkorszerűbb térfigyelő kamerák „kerülnek kihelyezésre”, hogy a szokásos fáradt hivatali bikkfanyelvet idézzük. Három év sem kell hozzá, és harminchárom igencsak frekventált aluljáróban 374 kamera fogja figyelni lépteinket, nehogy mi is a bűn televényében merülhessünk el. Tavaly óta már egyébként a Deák téren, a Nyugati téren, a Ferenc körútnál, a Nagyvárad téren az Örs vezér terén, az Ajtósi Dürer soron és a Boráros téren is működik a „szisztéma”: eddig kilencvenkilenc üvegszem lépett a rendőrség szolgálatába.
Azt, hogy milyen is a rendszer, megtudhattuk a főkapitányság alezredesi rangú osztályvezetőjének nyilatkozatából: „Úgy alakítottuk ki, hogy az aluljárókba senki ne mehessen le és ne is távozhasson észrevétlenül. De nemcsak az összes lépcsőt figyeljük, hanem a közöttük lévő teret is, ehhez fixen rögzített és körbeforgatható kamerákat egyaránt alkalmazunk. A rendszert úgy terveztük, hogy ne maradjanak rejtett területek, lássunk mindent és mindenkit.”
Húszéves a demokrácia. „Óh, én nem így képzeltem el a rendet.” Hiába a bűnözés, a garázdaság, a zsebtolvajlás, a markecolás, a verekedés, az engedély nélküli virág- és táskaárusítás, József Attilával érzem legbelül, hogy „nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad!”. Természetesen nem pártolom a bűnözőket, sem a bűnt, de szívemből valók az olyan közhellyé csépelt, mert komolyan igazán nem vett kijelentések, amelyek a jogaimról, az emberi méltóságról szólnak. Kapják el a bűnözőket, de hagyják békén a dolguk után sietőket, a nézelődőket vagy a sarokban alvó otthontalanokat!
A padon vászonzsákkal a feje alatt fekvő szegény ember vállát régen ott, a zuglói külvárosban tán nagy bajuszú, acélsisakos rendőr kocogtatta, némi megvetéssel. „Nono. Ez közpark. Mit keresünk itt? Igen? Azt bárki mondhatja. Aztán jó lesz vigyázni” – küldte el az andris a rongyost, aki új fekvőhelyet kereshetett magának, hogy aztán megint felköltsék. A szervek akkoriban puszta jelenlétükkel biztosították a rendet, igaz, nem túl nagy respekttel viseltetve az emberi jogok iránt.
Talán jobban járnánk mi is, ha térfigyelő kamerák helyett a demokratikus állam rendőrei cirkálnának a forgalmasabb aluljárókban. Nem olyanok, akiktől félni kell, hanem akik józan mértékletességgel, a törvények betartásával védenek mindannyiunkat.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
