Tragédia a kibeszélőshow-ban

Minimum két Magyarország van, s ha kettő, akkor az egyik délutánonként bizonyára felhagy a munkával, abbahagyja a beszélgetést, a lecsófőzést, a sörivást, átkapcsol a meccsről, és kibeszélőshow-t néz. Mónikát. És Balázst. És Joshit. Itt és most Czukor Show-t.

Alákínálni. Találó szó, a bulvármédia alapvetése. Nincs az az alpáriság, ami nem múlható alul. Minél alávalóbb a produktum, annál többet ér: aranyban, ezüstben, részvényekben, budai villákban annál jobban megragadható az értéke. Dömötör Tamás (a TV Paprikából jól ismert Döme sokoldalú művész és filmrendező) dokumentarista filmjének tanulsága éppen ez: amikor a kereskedelmi tévékben délutánonként a jól megszokott pofozkodás tragédiába torkollik, az egyrészt megrendítő és kijózanító, másrészt bombasztikus. Jól eladható.
A Czukor Show a hetvenes évek magyar filmművészetének gyöngyszemeit idézi. A Budapesti Iskola dokumentarista rendezői elfordultak a fikciótól, az irodalmi alaptól, és a hétköznapokban kerestek témát, történetet, menedéket. Filmszereplőik legtöbbször – amatőrként – önmagukat adták. A Czukor Show hiányt pótol: a médiaszatíra szinte ismeretlen műfaj itthon, pedig „igény volna rá”, ahogy a vicc is mondja. Mert arról, hogy ott tart az ország, ahol tart, arról, hogy a celeb ma mitől celeb, arról, hogy az ember ma mennyire képes a kamerák előtt lemenni hídba, leginkább a plebset kiszolgáló tömegmédia tehet.
Itt húsz perc után a néző elfelejti, hogy fikciót lát, annyira hiteles minden beállítás, annyira ülnek a dialógok, ismerősek a képernyőn sokat látott konfliktusok, hogy a film a könnyed iróniából ijesztő, szomorú látleletbe billen. A díszlet, a nárcisztikus bábként billegő műsorvezető (Czukor Balázs), az arrogáns és trágár médiacápa (Árpa Attila), a bárgyún tapsikoló közönség, a stúdiómester (Simicz Sándor), de leginkább, a show vendégei-áldozatai megteremtik azt a teret, amelyben a kamaradráma (Dömötör eredetileg színházi produkciót készített a Czukor Show-ból) tökéletesen működik, sőt túl is nő önmagán. A Füst Milán Boldogtalanok című színművét mai környezetbe ültető rendező arról a közhelyről beszél frissen, hogy az emberi méltósággal, naivitással, sorssal nem lehet örökké büntetlenül etetni a hétköznapi médiacirkusz közönségét. Azokról beszél, akik nap mint nap sérülnek, akik nap mint nap hülyülnek, akik nap mint nap készpénzre váltják mások szerencsétlenségét. Olyannyira nincs többé intimitás, hogy – amint az a Czukor Show slusszpoénjából kiderül – maga a halál sem szent. Ebben a világban nem léteznek őszinte örömök és bánatok. Nincs boldogság és gyász, nincs figyelmesség és megértés, de még igazi gyűlölet sincs. Pénz van és közöny. Még a tragédiát megvárjuk, aztán jöhet a „lekonf”.
(Czukor Show – színes, magyar játékfilm, 88 perc, 2010. Rendező: Dömötör Tamás. Forgalmazó: Hungaricom.)