Az átgondoltság művészete és a véletlen varázsa. Egy mára csaknem elfeledett fototechnikában benne van minden, ami a tökélyt, a sebességet hajszoló jelenből csaknem kiveszett. Százötven évet utazik vissza a múltba, aki belefeledkezik Krasznai Zoltán üveglapra exponált fotográfiáiba.
Végy egy fekete üveglapot. Vágd méretre, fényesítsd, reszelgesd. Végy aztán egy időgépet, tekerj vissza rajta úgy százötven évet, és kérd kölcsön ükapádék családi fotográfusának ősrégi gépét. Ha szerencséd van, a jelenben is találsz egy megszállott asztalosmestert, aki összerak egy harmonikakihúzatú masinát. Pattints rá egy régi objektívet, aztán irány a labor! Keverj némi kollódiumot, ezüst-nitrát-oldatot, hogy fényérzékennyé váljon, mártsd meg jól az üveglapot az oldatban, és anélkül, hogy fényt kapna, csúsztasd a masina kazettájába. Állítsd be a modellt, álmodd meg a képet, és exponálj. Siess! Ha az oldat megszárad, az egésznek annyi. Három perced van rá.
Nagyjából így szólna a szakszerűen nedves kollódiumos eljárásnak nevezett üvegnegatív-technológia használati utasítása, már ha ennek a XIX. század közepén még egyeduralkodó módszernek lenne manapság hagyománya. Az eredmény több mint fotó. Megismételhetetlen műtárgy. Krasznai Zoltán azon kevesek közé tartozik, akik ismerik a kollódiumos üvegnegatív-eljárás csínját-bínját, érzékük és türelmük van hozzá. Sőt merszük is, hogy kikacsintsanak a digitális mindenségből. A módszert Gustave Le Gray kísérletei nyomán bizonyos Frederick Scott Archer dolgozta ki és publikálta 1851-ben. Harminc évig nem volt alternatívája, végül a zselatinos szárazlemez kiszorította a hétköznapi gyakorlatból. A „kollódiumosok” az egyszeriség zsonglőrei. A műélvezet kedvéért fotóznak, leginkább maguknak, esetleg néhány jó szimatú galériatulajdonosnak. Az üveglapra exponált egyedi fotókat itthon még kevesen értékelik, és a fizetőképes kereslet is hiányzik, de a külföldi műgyűjtők akár több ezer dollárt is hajlandók kifizetni egy-egy darabért. A kollódiumos pepecselés titka az egyediség igézete. Kézi munka és képzőművészet egyszerre.
– Ebben a folyamatban az üveglap elkészítésétől a vegyszerek kikeverésén át a fakamera elkészítéséig minden emberi kéz munkája. Nincs automatikus zár a gépben. Még az expozíció is én vagyok – magyarázza az Amerikából néhány éve hazatelepült Krasznai Zoltán fotográfus. Volt teniszező, három évig Szeles Mónika amerikai edzőpartnere, tanult marketinget, végül mégis a fotózásnál kötött ki.
– Nagyapám könyvkötőmester volt Szolnokon, állandóan ott sertepertéltem a műhelyében. Szerettem az enyv szagát, a lapvágó penge zaját, az arannyal nyomott betűk mívességét. Gyerekkorom óta becsültem a kézi munkát. A fotózásban is az első perctől az ehhez közelítő technológiák érdekeltek a legjobban – meséli.
Az amerikai képzéssel saját bevallása szerint nagy szerencséje volt.
– Az ottani fotósiskolák szerteágazóbb, elmélyültebb tudást nyújtanak az európaiakhoz képest. A fotósok az egyetemen szinte minden régi analóg eljárást megtanulhatnak a polaroidtól kezdve a platinotípián át a cianotípiáig és a camera obscuráig. Kizárt, hogy egy fotográfia szakos diák nagy labortapasztalat nélkül kapjon diplomát – magyarázza. Latolgatott, végül nyolc év után hazajött, de hoszszú ideig hozzá sem nyúlt a géphez. – Nem akartam csak úgy beállni a sorba. Arra vártam, hogy kiforrjon bennem valami egyedi – teszi hozzá.
Hét balerina, hét divattervező, hét különböző technika. A VAM Design Centerben március 17-e óta látható kiállítás több lett egyszerű tárlatnál. Az alapötletből a megnyitót követő hétvégén háromnapos összművészeti fesztivál lett. Az Életfa – Made in Now címen futó projekt részeként a fotókiállításra Krasznai az Opera hét balettművészét kérte fel modellnek (Keveházi Krisztinát, Pazár Krisztinát, Papp Zsuzsannát, Bedő Doriszt, Szeregnyi Zsófiát, Szekeres Adriennt és Fehér Editet), akiket olyan neves divattervezők öltöztettek fel, mint a magyarországi gyökerű New York-i divatkreátor, Kati Stern (Venexiana), a Manier Haute Couture Szalon öltözéktervezője, Németh Anikó, az új generáció egyik legsikeresebb alakja, Sándor Szandra (Nanushka) vagy a magyar divatpápának tartott Király Tamás.
– Inkább élmény volt, mint munka. Kiszakított a színpadi világból, megnyitott egy új látásmódot – mondja az egyik felkért balerina, Bedő Dorisz, aki Király Tamás látványos bemutatóján átlátszó fóliaruhában, csillárfüggővel a nyakában vonult fel. A tervezők a ruhakölteményeket a balerinák egyéniségéhez választották, Krasznai pedig olyan technikát talált, amellyel a legjobban megragadható a tervező, a modell és a fotós közös kompozíciója.
– Divatfotó, kísérlet, művészet és tánc. Szándékosan összemostam a határokat. Volt, akit digitális géppel fotóztam, volt, akinél kollódiumos vagy más, analóg eljárást alkalmaztam. Össze sem lehet hasonlítani a digitális kidolgozottság és a kézi munka hibáit hordozó üvegnegatív esztétikumát – meséli Krasznai, aki ha épp nem oldatokkal és üveglapokkal pepecsel, saját stúdiójában főleg divat-, portré- és reklámfotózással foglalkozik. Múlt és jelen között egyensúlyozva dolgozik. Ha megelégeli a pixeleket, inkább nem kattint – fest. Fénnyel, üvegre, egyszeri perceket.
Krasznai Zoltán: Divatfotó, kísérlet, művészet és tánc. Szándékosan összemostam a határokat
