Az első agitátor

Harmincadik születésnapja előtt pár hónappal naplójának vallotta be: „Mi minden akar Sz. I. gróf lenni? Híres katona akar lenni, az összes rendjellel kitüntetve, és minden hírlapban ünnepeltetve. Egész életében utazni akar, végül kivándorolni… Pártvezér akar lenni, s magát teljesen a jog és az alkotmányosság ügyének szentelni. Szépíró akar lenni – verseket és szomorújátékokat írni.” Később, miután az 1825-ös országgyűlés kerületi ülésén birtokainak egyévi jövedelmét magyar tudományos intézet alapítására ajánlotta fel, gyermekien őszinte óhajait felnőtt férfihoz méltó életprogrammal toldotta meg: „Mi a tzélunk? – írta naplójába, már nem németül, hanem magyarul. – A Hazának fiaira és azok gyermekei és unokájira annyi szerencsét és áldást hozni, amennyire aztat a mi tehetségünk végbe viheti. Hogy dolgozhatunk leg böltsebben annak a nagy czélnak elérésére? Hogy ha azon törekedünk, hogy a mostani Ifjuság nevelésére oly nagy béfolyást szerzünk magunknak, hogy azok több polgári Virtusokkal bírjanak, mind sem a mi… atyáink.” A Magyar Tudományos Akadémián az intézményt megalapító Széchenyi István halálának százötvenedik évfordulója alkalmából megrendezett emlékkiállításnak voltaképpen e két naplóbejegyzés „írta a forgatókönyvét”. A nyilvánosság előtt nagyobbrészt ismeretlen Széchenyi-gyűjteményüket társintézmények és magángyűjtemények anyagával kiegészítve azt szemléltetik az október 15-ig megtekinthető tárlaton, hogy mi mindent teljesített ifjúkori célkitűzéseiből az a férfiú, akinek élettörténete – kulturális, gazdasági és társadalmi szerepvállalásának köszönhetően – a nemzetté válás története is.
A Bicskei Éva és Mázi Béla elgondolása szerint megrendezett emlékkiállítás a politikus Széchenyi Istvánt is éppoly hitelesen idézi meg, mint az Akadémia megalapítóját és „hajtómotorját”, az Al-Duna királyi biztosát, a Lánchíd építtetőjét, a Tisza-szabályozás és a balatoni gőzhajózás szorgalmazóját, Pest városának megtervezőjét, a magyar irodalom nagy barátját. Vagy az írót, aki egy évvel az után, hogy a magyar nyelvvel tüzetesebben megismerkedett, Byron filozófiai drámájának részletét fordította magyarra, s akinek Hitel című művét az Akadémia Marczibányi-díjjal jutalmazta.
A politikus Széchenyi Istvánt nagyobbrészt kézírásos dokumentumok idézik meg, neki címzett és általa írt levelek, memorandumok, naplójegyzetek. Ceruzarajzok is, általa s róla rajzolt karikatúrák. A Széchenyi és Kossuth közötti vita idejéből való, ismeretlen mester műhelyéből származó karikatúra, amelyen Széchenyi húzza, Kossuth hajtja a csökönyös magyar nemzetet, már korábban is nagy nyilvánosságot kapott. Széchenyi István Batthyány Lajosról készített gúnyrajzai azonban talán most szerepelnek először mindenki számára nyitott tárlaton. A Lánchíd építésével kapcsolatos dokumentumok leglátványosabb lapjait egészen bizonyosan most láthatja először a magyar nemzet. A két, akvarellnek is elragadó terv – Over the River Danube at Pesth – azt is jelzi, hogy az Erzsébet híd helyét is voltaképpen a Széchenyi István által Pestre hívott William Tierney Clark „jelölte ki”. Az Országos Választmány által 1838. szeptember 27-én el nem fogadott „rajzolat” ugyanis pontosan arra a helyre tervezte a Lánchidat, ahová – a városrendező Palóczy Antal szorgalmazására – a XIX. század utolsó éveiben az akkori világ legnagyobb fesztávolságú, teherforgalomra is alkalmas lánchídját megépítették.
A Széchenyi István-emlékkiállításnak a Lánchíd építtetőjét bemutató része azt is pontosan dokumentálja, hogy az állandó híd érdekében évtizedes kemény harcot vívó gróf számára e híd Pest és Buda egyesítésének, fővárossá, mi több: kereskedelmi központtá tételének a legfontosabb feltétele volt. A mindenki számára kötelező hídvám kérdése pedig a közteherviselés megvalósítására tett legelső lépésének tekinthető. Az 1820-as évektől Pestet állandó lakhelyéül választó Széchenyi István azt tartotta, s ezt az elgondolását A Kelet népe című művében erősen hangsúlyozta is, hogy a „nemzeti kifejlés tekintetében egyedül Buda és Pest válhatik a magyarnak természetes gyűlpontjává”. Széchenyi pesti plánumait azonban – és az akadémiai tárlat ezt is nyilvánvalóvá teszi – ritkán koronázta siker. A város Szépítő Bizottmányának tagjai közé például e nagy tervekkel és hatalmas adakozókedvvel felvértezett ember sohasem tudott bekerülni. Mindez mégsem akadályozta meg abban, hogy anyagi áldozatokkal járuljon hozzá Pest és Buda fejlesztéséhez. Széchenyi István például azt kezdeményezte, hogy a Duna-parton épüljön fel a Nemzeti Színház, ám amikor a többség a Kerepesi úti építkezés mellett döntött, részvényt vásárolt az ottani teátrum fenntartására is. Nem véletlenül írta róla Kemény Zsigmond, hogy hatására „fényben és gazdagságban oly mértékben fejlődött Buda és Pest, mint Amerika szerencsés városai”. Az emlékkiállítás tárlóiban mind a Duna-partra tervezett Nemzeti Színház Hild József által készített vázlata, mind a gróf által 1838. január 1-jén vásárolt részvényjegy megtekinthető.
Az 1838-as esztendő egyébként a siker és népszerűség éve Széchenyi István életében. Ekkorra ért be mindazon terve, mellyel azt szerette volna elérni, „hogy hazánk erei összpontosuljanak”. Az 1827-ben alapított Nemzeti Casino s a mintájára szervezett többi társaskör a polgári érintkezés fóruma, a művelődés és a szórakozás színhelye lett; az Akadémia, Teleki Józseffel együtt, tiszteleti tagjává választotta, „a magyar nyelv és tudományok iránt szerzett érdemei tekintetéből”. Hogy nemcsak az Akadémia megalapításával és folyamatos támogatásával, de a magyar nyelv és irodalom, a tudományos szakirodalom művelésével is kiérdemelte Széchenyi István e tiszteleti tagságot, azt az emlékkiállítás is igazolja. A leghatásosabban a „nyelvújító gróf” megidézésével. Az a „philologiai” autográf jegyzet ugyanis, amelyben Széchenyi az „ön” megszólítást javasolja, elég hihetően jelzi, hogy a „művelt társalgásban” ma is használt önözést Széchenyi István találta ki: „Te, nem csinos – tegezni – nem civilisatio jele. You, Vous – Ön.”
A vidéki Magyarország 1838-as Széchenyi-kultuszát viszont az a Schöfft József által jegyzett reprezentatív portré tanúsítja, amelyet a Nemzeti Casino mintájára 1838. december 2-án megnyitott pápai Casino rendelt meg és őrzött egészen 1945-ig. Az elhivatott grófot ábrázoló festményen Széchenyi István munkálkodása is megjelenik, háta mögött a hajózhatóvá tett Al-Duna és a Vaskapu sziklái, keze ügyében valamelyik fontos írása. A Pápa városának küldött festményen Széchenyi István magyar ruhát visel – felesége, Seilern Crescence egyik leveléből tudható, hogy a magyar ruhát a „szokásos” frakk helyett ez a német anyanyelvű, magyar érzelmű asszony javasolta a piktornak. Így született meg egy dunántúli kisváros kérésére az egyik legjobb Széchenyi-ábrázolás, mondják a szakemberek.
A Széchenyi István halálának százötvenedik évfordulója alkalmából megrendezett tárlaton – természetesen – a gróf utolsó éveit, halálát, temetését és utóéletét bemutató „fejezetek” is jelentős teret kapnak. Fényképek segítségével megismertetik a tárlatlátogatót a döblingi évek fő- és mellékszereplőivel, például a kor legjobb publicistájának tartott Falk Miksával és az ugyancsak tehetséges, de hátborzongatóan elvtelen Kecskeméthy Auréllal, a császári önkényuralom engesztelhetetlen ellenfelévé vált Széchenyi segítőtársaival. A magát „vén Oroszlánynak” tituláló férfiú kedves tárgyaival és szellemi táplálékaival is. Kilián György könyvkereskedő számlája szerint 1859 utolsó hónapjaiban Széchenyi István 119 könyvet és folyóiratot rendelt meg. Kérdés, hogy a hátralévő zaklatott hetek során mit tudott ebből az irdatlan mennyiségből elolvasni…
A nemzeti gyászt, amelyet Széchenyi István halálának hírére – a hatóság tiltó rendeletei dacára – az egész ország kinyilvánított, azok a nyomtatványok és kéziratok tanúsítják, amelyekkel „a hálás nemzet kesergé Széchenyi Istvánt”. A pest-belvárosi főplébánia-templomban 1860. április 30-án délelőtt tíz órakor megtartott gyászmisén nyolcvanezer ember volt jelen. Októberben az Akadémia ünnepi ülését Széchenyi István emlékének szentelték. A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében Eötvös József mondott emlékbeszédet Széchenyi Istvánról: „Minden haladás csak annyiban üdvös, amennyiben szellemi alapon nyugszik… s forduljunk bárhová, tekintsünk bármit, ami e hazában 1825-től üdvös történt, Széchenyi nyomaira találunk… Senki sem fogja tagadni, hogy az országnak ő volt első agitátora” – mondta. Itt hangzott el először Arany János Széchenyi emlékezete című verse is; az eredeti kézirat az emlékkiállítás egyik legbecsesebb látványossága. A nemzet feketébe öltözött nagyasszonyai, Damjanich János, Batthyány Lajos özvegye, de mások is tűfestéssel örökítették meg Széchenyi István életének legfontosabb állomásait. A Széchenyi-hagyatéknak Pest 1944–45-ös ostroma idején jelentős része odaveszett, ám ezek a grafikai mesterműnek tűnő, finom kézimunkák megmaradtak, és még ma is jelzik, mit érezhetett a nemzet annak a férfiúnak a halálakor, aki túlélte ugyan az aradi tizenhármat, túl a mártírhalált halt miniszterelnököt és a többi vértanút, hiánya mégis úgy kínozta a magyarságot, mintha a hozzátartozóját veszítette volna el.