Az érem két oldala

„Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül,
akik hisznek bennem, jobb annak,
ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.”
(Jézus szavai, Máté evangéliuma 18, 6.)

Sűrűn hallani mostanság a „pedofil pap” szókapcsolatot; attól tartok, e szavak úgy összeragadnak, hogy az egyikről rögtön a másik fog az eszünkbe ötleni. S akkor csak ránéz az ember a helyi plébánosra, és hoppá. Szimpatikus, de ki tudja… Járassam a gyereket hittanra, küldjem ministrálni, engedjem egyházi táborba, hogy aztán izé? A média egyházellenes része talán ezért szereti annyira a pedofil papokat, mármint emlegetni. Hiszen mi mással lehet vádolni még az egyházat? Keresztes háborúval, boszorkányégetéssel? Ezeken rég túl van a közvélemény.
A legnagyobb probléma persze nem az, hogy vádolják az egyházakat. Hanem hogy tényleg vannak pedofil papok. Ezt elsősorban nem az évek óta zajló botrányok és perek bizonyítják (boszorkányperek is zajlottak egykor), hanem, hogy e perek nyomán hiteles nyomozati anyagok és vallomások is keletkeznek. Azonban a sűrűn felvetődő kérdés, hogy vajon sok-e a pedofil pap, vagy kevés, nézetem szerint elképesztően rossz. Ezért születnek elképesztően rossz válaszok rá. Az egyik rossz válasz a megrögzött szekularistáké, akik azt állítják: szinte az egész egyházra jellemző a kiskorúak molesztálása. A másik rossz válasz az egyházé, amikor bagatellizáló kijelentéseket tesz. A Vatikán több ízben állította, hogy a pedofil papok aránya „elenyésző”, hiszen alig több mint egy százalék. Silvano Tomasi, a Szentszék egyik szóvivője még azt is képes volt felhozni érvként, hogy más felekezetekben ez az arány magasabb. Nos, a szekularistáknak nem kellene bunkóskodniuk, s a legnagyobb létszámú keresztény felekezet pedig megkímélhetné némely arcpirítóan cinikus állásfoglalásától a közt. Ha ugyanis egyetlen pap molesztál gyerekeket, az is túl sok. Felcsendülnek olyan egyházi szólamok is, miszerint a pedofilvádak emlegetése keresztényüldözés, valamint hogy az esetek megoldása katolikus belügy; legutóbb az augsburgi püspök beszélt így. Bocsánat, de nehogy már egyházi belügy legyen a pedofília, s nehogy kolostorfalak közt vagy bíborosi audienciákon kelljen már megoldani! Terápiás áthelyezés, próbaidő, gyónás, penitencia – mindez kit érdekel? A törvények szerint egy bolti lopást sem lehet bűnbánattal megúszni, hát még azt, ha valaki gyermekeket erőszakol.
A Vatikánnak felelősséget kell vállalnia azért, hogy évekig felemás stratégiát folytatott: bármily „elenyésző” volt is a visszaélések száma, csupán kommentálta őket megelőzés helyett. II. János Pál már 2002-ben zéró toleranciát hirdetett a gyerekek molesztálása ellen, és a kipattant ügyeket az egyház rendszerint elítélte, azonban a visszaélések folytak tovább. Az ügyeket ugyanis magának az egyháznak kellett volna kipattantania, hatékony vizsgálatokat folytatva, akár belső hatóságot működtetve a visszaélések ellen. S azzal, hogy mindezt elmulasztotta, lehetővé tette, hogy a bűncselekmények újra megtörténjenek. Mert jobban féltette a klérus tekintélyét, mint a kiszolgáltatott gyerekeket. Ez egyrészt bűn, másrészt öngól. Ha ugyanis a világi közvélemény úgy ítél, hogy az összes pap tekintélye cakompakk nem ér annyit, mint egyetlen sarokba szorított kisfiú sorsa, akkor igaza van. S ezzel szemben gyatra mentegetőzés, hogy „minden ember bűnös”, meg hogy „világi pedofilok is vannak”. Vannak, mégis azt javasolnám: ha egy pap észreveszi, hogy majd megőrül a ministránsokért, rohanjon orvoshoz, hogy kezeljék valahogy, s addig gyerekek közelébe ne menjen. Az pedig, hogy mindenki bűnös, tény, de nem mentség. A keresztények megbízást és képességet kaptak arra, hogy mindent Jézus nevében cselekedjenek. Így aztán a felelősségük nagyobb, mint a többieké.
Azonban az éremnek van másik oldala is, mert az érem már csak ilyen. A visszaélésekről szóló hírek többsége – egyes kutatók szerint kétharmada – jelentős rágalomtartalommal bír. Özönlenek a nyilvánosság elé az ősz hajú megerőszakolt ministránsok, évtizedekkel ezelőtti sérelmeiket emlegetve, majd súlyos összegeket vágnak zsebre rögtönítélő kártérítési perek során. Kezd jó üzletté válni, ha valaki pedofil papok áldozatának vallja magát. Három éve egyetlen katolikus egyházmegye harminchétmillió dollárt fizetett az állítólagos áldozatoknak, de utólag a legtöbb eset nem bizonyítható. A Los Angeles-i érsekség egy év alatt elképesztő összeget, hatszázhatvanmillió dollárt fizetett ötszáz embernek, akik azt állították, hogy gyermekként molesztálták őket. E pénz fejenként és forintban körülbelül háromszázmillió. Az érintett egyházmegyék csődbe mentek. Aki ma el akar takarítani egy egyházi személyt, csak fel kell jelentenie pedofíliáért, s már működik is a gépezet. Akár alapos a bizonyítás, akár nem, a pedofilvádba keveredett papokat rendszerint lecsukják. Olaszországban, Ausztráliában, Brazíliában, Németországban, Amerikában szép számmal börtönöztek be lelkészeket. Akit azzal vádoltak, hogy fogdosta a gyereket, négy évet kapott; de volt olyan pap is, akire kilencvenhárom évet rótt a bíróság.
Egy kis kitérő a cölibátussal kapcsolatban: lehet, hogy a pedofília csakugyan összefügg ezzel. De lehet, hogy nem. Ha egy pap nem bír a vérével, de egyébként normális, akkor erre szakosodott hölgyekkel is bűnbe tud esni. Gyermekekre gerjedni, az már speciális betegség. Péternek – akit az első pápaként emlegetnek – az Újszövetség szerint volt felesége. (1 Korinthus 9, 5) Pál viszont, aki egyedül élt, nem tette kötelezővé a nőtlenséget. Azt írta erről: „szeretném, ha mindenki úgy volna, mint én magam is; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy. A nem házasoknak és az özvegyeknek pedig azt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.” (1 Korinthus 7, 7–9.) Világos beszéd, nem?
Az apostoli testület egyébként csakugyan szentekből állott, mégis köztük praktizálhatott Júdás, aki tolvaj volt és áruló. Lehet az ő bűnei alapján minősíteni a többieket, csak rendkívül igazságtalan. Ilyesmi a helyzet a pedofilügyekkel, sőt azok bűn rossz kommunikációjával is. Ami bizonyíthatóan megtörtént, azt nem szabad takargatni; ugyanakkor visszataszítóan igazságtalan a keresztény közösség egészét vádolni vele. S az egyházban elkövetett bűnöket azzal együtt illene mérlegre tenni, hogy keresztény felekezetek nélkül az európai civilizáció halott lenne. Érik a kereszténységet rágalmak és jogos vádak egyaránt, de gondolni kellene arra is, mennyi éhezőt ruház és táplál, hány magatehetetlen öreget és beteget gondoz, mekkora tömegeket tanít igaz erkölcsre és tudományra, sőt, hány millió árvát nevel fel tisztességben az egyház. Beszélni kell arról is, mennyi család talál lelki otthont a hívő közösségekben, s mennyi ember boldogságát jelenti a bűnbocsánat evangéliuma. Mindezt a kéjesen pedofilozó szekularisták elfelejtik. Vagy nem tudnak róla. Vagy letagadják – mindegy, mi ne felejtsük el.
Ismerjük meg alaposabban lelkipásztorunkat. És ismerjük meg alaposabban a gyermekünket, hogy azonnal észrevegyük, ha bántja valami. Ismerjük meg alaposabban Istent. És engedjük a kicsiket nyugodtan az egyházi táborba. Csak hát a kullancsokkal vigyázni kell, ezt tanítsuk meg nekik.