Az ideológiák vége

A választások eredményét mérlegre tevő írásunkban azt állítottuk, hogy a Fidesz–KDNP elsöprő győzelme több szempontból is példa nélkülinek tekinthető. Egyfelől, példa nélkül áll a rendszerváltást követő magyar politikában. Másfelől a példanélküliség „értelmének” a feltárásában a nemzetközi összevetés sem segít, mert egy közös listán induló pártszövetség önállóan, egy olyan rendszeresen megtartott választások alapján működő demokratikus politikai rendszerben, ahol nem áll fenn egy uralkodó politikai csoportnak a kormányzati alternatívát lehetetlenné tevő hatalma, s ahol sem belső viszályok, sem a demokratikus választásokkal való visszaélés, sem polgárháború nem volt, még soha nem ért el választásokon ekkora többséget. A példanélküliség értelme tehát, hogy a 2010-es választással forradalmi értékű változások következtek be Magyarországon, amelynek következtében nemcsak a szocialista hatalomkonstrukció, de a szocialista világmagyarázat is érvényét vesztette. Ebből adódóan tehát a régi világgal történő leszámolás következett be, amely egyben egy új építésének kezdete is. Orbán Viktor szavaival élve, a nemzeti együttműködés rendszere létrehozásának lehetősége.

Rendszerváltások
2010-ben több történt, mint egy egyszerű kormányváltás, de ez a „több” egyben más, mint egy rendszerváltás, nézzük, hogy miért is.
Az úgynevezett rendszerváltásban részt vevő politikai erők mintegy húsz évvel ezelőtt ugyanis úgy gondolták, ha a szocialista „köztulajdont” „magántulajdonba” adják, a „redisztribúciót” „piaccal” váltják fel, az „egypártrendszerről” áttérnek a „többpártrendszerre”, ami automatikusan biztosítja a „diktatúra” felcserélését „demokráciára”, akkor megtörténtnek tekinthető a „szocializmus” felváltása a „kapitalizmussal”.
A baj ezzel a logikával az, hogy az így értett „szocialista–kapitalista” rendszerváltást mintegy negyven évvel azelőtt meg egy azzal éppen ellentétes „kapitalizmus–szocializmus” csere előzte meg. Akkor a kommunista hatalomátvétel során úgymond a „bűnös” kapitalizmust kívánták felváltani a „jó” és a „megoldást” biztosító szocializmussal, a követett forgatókönyv pedig az intézmények ellentétes irányú cseréjét írta elő: a „magántulajdont” „köztulajdonnal” cserélték le, a „piacot” „bürokratikus koordinációval” kívánták felváltani, a demokráciát pedig egyetlen párttal is megjeleníthetőnek vélték.
Nyilvánvaló a kérdés: most akkor melyik rendszerváltás is van a közelebb a végcélhoz?
1989 után úgy tűnt, hogy a nyugati demokráciákat és liberális piacgazdaságot végcélnak tekintő rendszerváltással ér véget a történelem: a posztkommunista kelet-európai országok is a nyugati demokráciák dicsőséges útjára lépnek. Ma már tudjuk, a történelem mégiscsak tovább folytatódott, s húsz év alatt kiderült, hogy a szocializmusból a kapitalizmusba irányuló rendszerváltás is csődöt mondott. Csődöt mondott, mert világossá vált, hogy a demokrácia nem teremt automatikusan jólétet is. Csődöt mondott, mert az is kiderült, hogy a rendszerváltással csak az ideológiai címkék és az intézmények változtak, a hatalmat gyakorlók azonban ugyanazok maradtak, akik az előző rendszerben voltak. A történetfilozófiai irányváltás végrehajtásával és az intézmények cseréjével a posztkommunisták egy csapásra demokratákká, sőt rendszerváltókká váltak, így lettek a rendszerváltással a régi rendszer haszonélvezői az új rendszer érdekvédőivé.

A posztkommunizmus varázstalanítása
A szemfényvesztés kezdetben még jól működött, a posztkommunisták megértették, hogy a hatalmat el kell rejteni, s a nyugati jólét és demokrácia konkrét tényeit absztrakt és elvont ideológiákká fordították át (így lett a szocialista kormányzás megkérdőjelezhetetlen, mégis tartalmatlan vezérelvévé a modernizáció, reform, haladás, igazságosság). Egy ideig még sikerült is megtanítani az embereket MSZP-ül beszélni, hiszen a posztkommunisták tulajdonképpen ott folytatták, ahol a késő kádári években abbahagyták. A rendszerváltás után vitt baloldali politika viszonylagos sikerének titka egyfelől megkérdőjelezhetetlenségében állt (eszerint a rendszerváltás – a történetfilozófiai bizonyosság értelmében – kétségbevonhatatlan módon megtörtént, sőt az MSZP rendszerváltó párt), másfelől abban, hogy olyan előfeltevésekre építhetett, amelyek összhangban álltak bizonyos „történelmi hagyományokkal”, azaz létező igény mutatkozott valami olyasmire, mint amit a Kádár-rendszer képviselt.
Az elmúlt nyolc, de különösen az elmúlt négy év szikár valósága azonban a posztkommunista hatalomgyakorlás valamennyi minisztériumát varázstalanította. Egyfelől a gazdaságpolitikai fordulatot hirdető, a társadalmi struktúrák és az emberi természet megváltoztatását célzó elvont ideológiák elpárologtak, hogy a maga nyers mivoltában váljon láthatóvá a posztkommunista hatalomgyakorlás természete (erről szól alapvetően Gyurcsány Ferenc kormányzása a hírhedtté vált őszödi beszéd után). Másfelől, különösen az utóbbi három évben, elpárolgott a „történelmi hagyományok” anyagi fedezete is: végletesen leszűkült annak a közérzetjavító politikának a mozgástere, amely jóléti juttatásokkal tartott maga mögött jelentős választói csoportokat.
A liberális posztkommunizmus korábban megdönthetetlen uralma alól véglegesen kicsúszott a talaj. A mindent megkérdőjelező, csak saját előfeltevéseit kérdésessé nem tevő nihilista liberalizmus és a kádári nosztalgia folyamatosságának fenntartásában érdekelt liberális posztkommunizmus saját hatalmának feltételeit számolta fel azzal, hogy saját utópiáival szemben is pragmatikussá és gyanakvóvá tette az embereket.
Megismételjük korábbi állításunkat, a változás éppen ebben öltött testet, hogy mindezt minden korábbinál nyersebben adta tudtára a szocialistáknak.
Vissza a kezdetekhez
Így ugyanoda jutottunk, ahonnan elindultunk: az emberarcú szocializmus rendszerének tarthatatlanságához és a rendszerváltás igényének kikerülhetetlenségéhez. A progresszív történetfilozófia elvesztette korábbi magabiztosságát, az átmenetnek tekintett elmúlt húsz év nem a történelem végéhez (nyugati demokráciák és liberális piacgazdaság) emelt átjárót, hanem a húsz évvel ezelőtti kezdetekhez vitt minket vissza.
A nyolcvanas évek végén egy élhetőbb országban reménykedők úgy látták, hogy a válság egy korszak végeként áll elő, kimerültek azok a források és fejlődési lehetőségek, amelyek az elmúlt évtizedek „társadalomfejlődésének dinamikáját” adták. Meggyőződésük volt, hogy az előállt gazdasági válság a társadalmi válságjelenségek szaporodásának nem oka, hanem maga is a válság egyik megnyilvánulása, hiszen jól látható, ahogy a fejlődés menetében a „születési rendellenességek” beépített akadályokká váltak. Ekkora már egyértelművé vált, hogy a gazdaság válsága mögött általános társadalmi, politikai, erkölcsi, legitimációs válság, valamint a „társadalom perspektívavesztése” áll. Egyértelművé vált, hogy egy „csőddel fenyegető erkölcsi deficitről” van szó, mert a gazdaság egyensúlyvesztése mögött is szellemi zűrzavar húzódik meg. A szellemi zűrzavar következtében az intézményeket „félrehasználják”, a létező rendszer pedig piaci magatartást szimulál a szimulált piacon, a rendelkezésre álló régi eszközök pedig kimerülnek. Ebből fakadóan a gazdaság alkalmazkodóképességének zavarai nem magyarázhatók kielégítő módon gazdasági tényezőkkel, nem szüntethetők meg csupán gazdasági természetű szabályozás útján, hanem csakis új politikával. S akkor a „nagy Titokról” még nem is beszéltek: a „titokról”, hogy politikai diktatúrában éltek. A politikai vezetés valamit állított magáról és az országról, és ez a valami nem volt igaz: egy elvetélt és végiggondolatlan társadalmi utópiával volt tehát dolgunk. Mert bizonyossá vált számukra, hogy a jelenlegi válság „a társadalmi utópia csődje”, „egy történelmi léptékű szélhámosság”, amely során „az MSZMP sunyinak nevezi ellenségeit, mert azok kimondva-kimondatlanul a hatalmat célozzák meg.” – Hihetetlennek tűnik, de ezek a megállapítások, nem 2010-ből, hanem kivétel nélkül a nyolcvanas évek végéről származnak. Ugyanoda jutottunk tehát, ahonnan elindultunk. A történetfilozófia és a diadalmasnak hitt ideológiák is kudarcot vallottak.
A tanulságok levonása azt sugallja, nem maradt más lehetőség: az utópiák legyőzéséhez ki kell lépni az ördögi körből.

Szamárpadosból újra éltanulók
A 2010-es választás tulajdonképpen az egyszerű ember lázadása volt „a történelmi mértékű szélhámosság”, „a kudarcot vallott társadalmi utópiával” szemben. A történelmi mértékű szélhámosság „értelme” az volt, hogy a történetfilozófiai irányváltás és az intézmények cseréjét kreatív módon végre hajtó szűk csoport a közérdek és nyugatról kölcsönzött díszes ideológiák nevében, az állam és az egyszerű emberek kárára saját magánérdekeit követve kormányzott. Ez a szemfényvesztés lepleződött le, s ezért van szükség felelősségre vonásra is, mert egy új rendet nem lehet a régi bűnökre alapítani, s mert az igazságérzet háborog. Egész egyszerűen a hétköznapi megélhetés kérdéseivel küzdő, többszörösen is megtévesztett embereknek elege lett az ideológiákból. Ez magyarázza, hogy ennek a forradalomnak az volt az ideológiája, hogy nem volt ideológiája. Az ideológiák kora ugyanis mára tényleg véget ért.
A lelki forradalom egyik legfontosabb következménye, hogy az érvényüket vesztett megosztó ideológiák nem akadályozzák többé a nemzeti összefogást, és a nemzeti ügyeket szem előtt tartó, pragmatikus kormányzás eredményességét. Egy ideológiák utáni korra kell tehát berendezkednünk.
Ezért nem lehet váltani, csak megdönteni egy rendszert: ez a feltétele az ördögi körből való kilépésnek. Az ideológiák halála azonban nem jelenti, hogy a kormányzatnak nincs politikai filozófiája. Mert a régi útjelzők, a régi magyarázatok érvénytelenné válásával új koordináta-rendszerre van szükség, amely újraírja az igazodási pontokat. A nemzeti együttműködés rendszere lehet ez az új koordináta-rendszer. Vagyis a rendszerváltások rendszerét (ahol a mindennapok kérdései alárendelődnek a hatalomtechnikát elmaszkírozó történetfilozófiának) a nemzeti együttműködés rendszere (ahol az absztrakt ideológiákat a mindennapok életét megkönnyítő pragmatikus kérdések érvénytelenítik) váltja fel.
Az új rendszernek ideológiaellenes éle van: hiányzik belőle a valóságidegen utópia. Még akkor is így van ez, ha a szocialisták szerint az együttműködés feltételezésére építeni a kormányzást, ez a merőben utópikus. De amikor ezt mondják, akkor is csak lényegüket adják: az irigység beszél belőlük. A szocialisták azok, akik nem a hitre, az összetartozásra, hanem az irigységre és megosztásra építenek, számukra nem is létezik közösség, csak atomizált egyénekből álló társadalom. Ráadásul maguk sem hisznek abban, amint mondanak (a szocialista hatalomgyakorlás a szavak és tettek feszültségére épült), így elképzelni sem tudják, hogy őszinte is lehet egy politikai szándék.
Márpedig a nemzeti együttműködés rendszerének őszinte feltételezése a sokat emlegetett jó kormányzás előfeltétele. A közösségi cselekvésnek ugyanis nem a kormány a kizárólagos letéteményese: sikerre vezetni egy országot az emberek részvétele nélkül nem lehet. A tetteiért felelősséget vállaló kormány kezdeményez, bátorít, ösztönöz, energiákat szabadít fel, és persze igyekszik megkönnyíteni az életet, de az emberek azok, akik munkájukkal, teljesítményükkel, adófizetési hajlandóságukkal fenntartják és erősítik a közösséget. A nemzeti együttműködés rendszere nem az irigységre alapozott megosztó politikára, hanem az összetartozás-tudatot erősítő érdekegyesítés politikájára épül. Mert a munka, a rend, a jólét, a biztonság, az egészség, a család mindenki számára fontos. Így írhatja felül az új rendszer a régi törésvonalakat. Csak így válhat Magyarország szamárpadosból újra éltanulóvá, csak így lehet a jobbágyi alázatból egyenes derék és büszkeség.
Az utópiák kora véget ért, s létrejöhet az együttműködésen alapuló erős társadalom.

A szerzők a Századvég kutatásvezetői