Az MSZP-n túllépett az idő

A sokat megért Kossuth tér néhány napja bábukat látott felsorakozni, bár volt köztük négy színes figura, szemlátomást elevenebb, mint akik a térre cipelték őket. Az MSZP miniszterelnök-jelölt bábuja a meglopott, csúnyán kijátszott ország embereit, akik a változásra szavaztak, báboknak nevezte; bábuk gyülekezetéhez hasonlította az új parlamentet, azt a nép által megbízott gyülekezetet, mely az elmúlt nyolc évben hétről hétre, a demokráciát megcsúfolva, szavazógépként söpörte le az ellenzék minden kezdeményezését, javaslatát. Banánt majszolva, bulvárlapokat olvasgatva, szotyolázva nyolc éven át kacagtak, lármáztak, hazudoztak, mint egy majomház gondtalan lakói, ők, a más bordából szőtt, különös emberek. Maguk mögött nyomort, kilátástalanságot, visszaélések garmadáját, egy halott világot és szemetet hagytak.
Pszichológusok és a társadalom lélekbúvárai egyszer talán leírják az emberi faj kommunistának nevezett egyedét, tudományos eszközökkel felrajzolják meghatározottságát, személyiségjegyeit, habitusát. „Mi, kommunisták, különös anyagból vagyunk gyúrva”, szól az önmeghatározás, amely a posztkommunistákra is áll: jellegzetes tulajdonságokkal, leírható jegyekkel. A különös ember a hősi időkben burzsoákat irtott, kulákokat, ellenforradalmárt. 1956-ban kevesellte az akasztást. Az új időkben vadászni jár, nyulakra lődöz, a kiskacsa is rosszul teszi, ha fekete tóban fürdik, mert halomra lövik.
A különös ember, ahogy hatalomra jut, kezét rögtön ráteszi a másik ember vagyonára. A Hófehérkében a törpék felháborodottan kérdezgetik: ki evett a tányérkámból, ki ivott a pohárkámból? A különös ember nyugodtan belefekszik a másik ember ágyába, kiissza a másik ember poharát, ugyanis szent meggyőződése, hogy neki történelmi küldetése van, s ezért neki minden jár. A különös ember annak idején a nép nevében államosította más emberek házát, földjét, vagyonát. Ma a magántulajdon szentségét hirdetve a nép vagyonát alakítja át saját vagyonná.
A különös ember, bár nem olvasta Nietzschét, Hamvas Bélát, jól tudja, hogy a világhelyzet ismérve a válság: mindig válság van. A válságot égtájunkon a különös ember hozzá nem értése, tudatlansága, kapzsisága idézi elő, de, áldozatot követelve, mindig másokkal fizetteti meg. A válságkezelés első módja, hogy megnevezi, ki a bűnös: soha nem ő, hanem a világválság, amely folyamatosan begyűrűzik, no meg a felelőtlen ellenzék. Aztán luxuskocsikat vásárol, íróasztalokat rendel, székeket, milliárdokért: új válság nincs új irodabútor nélkül. Tanácsadók tucatjait foglalkoztatja válságkezelés címén, több száz millióért, megkérdezi és megfizeti fogorvosát, gyógyszerészét, a pénz olvad, a válság mégis egyre mélyül.
Ahol a különös ember megjelenik, ott megosztottság támad. Lételeme a viszálykodás. Mindig harcol, hol a burzsoák, hol a papok, hol az orvosok és úgy általában és állandóan a fasiszták ellen. Nem érti, hogyan ellenezheti bárki az uralmát, amikor pedig lassan és tagoltan mondja, hogy mindenki megértse, mi a demokrácia (amelynek ő a letéteményese) és mi a szokás Európában, bár ez utóbbit csak a kültelki bevásárlóközpontokból és afrikai szafarikból ismeri. Az új időket jelzi, hogy ma már nem Vörös Csepel felel neki, hanem Zanzibár.
A különös ember hiszi, hogy övé a jelen, ezért aztán úgy véli, a múltat is birtokolja. Felfogásában a múlt, akár az ember, alakítható. Egységet akar, és hogy mindenki egyet akarjon, őt. Nem érti és nem is tűri, ha valaki másképpen látja a világot. Együtt az ország. Egy kép, egy hang. Egy eszme: az ő eszméje. A különös ember brosúrákból hallott a burzsoá idealistákról, mégis tudja, hogy a megismerés útja nem a tapasztalat; nincs örök igazság, nincs abszolút érték, nincsenek velünk született erkölcsi alapelvek. Ő a személyében testesíti meg, hogy mit szabad. A jognál többre tartja a jogszerűt. Nagyon érzékeny. Ha fejére olvassák, hogy nem fizet adót, offshore cégekbe menekítette a vagyonát, vezetése alatt tönkrement a vállalat, emberek ezrei kerültek koldusbotra, ő mégis milliárdokkal gyarapodott, megbántódik. Könnyek rezegnek a szemében, ha valaki felrója, hogy az önkormányzati vagyon apadt, értékes épületek elkótyavetyélődtek, miközben az ő bankszámlája hízott; politikai hajszát emleget, ha szemére vetik, hogy állami céggel újíttatta fel a házát, a nyaralóját, hallgatásba burkolózik, s bár milliárdokról nem tud számot adni, részéről az ügy lezárva. A különös ember különben sem jogász, nem tudja megítélni, „hogy a sikkasztás hivatalból üldözendő volna”. Ha az ügyészség nem éri be ennyivel, pártpolitikát szolgál.
A különös ember nem szereti a kockázatot, ezért ha üzletet köt, hasznot biztosít partnerének. Megajándékozza adómentességgel, vissza nem térítendő hitellel. Bár hiánnyal küzd, gondolkozás nélkül eladja a nyereséges állami vállalatokat, majd óriási felhalmozott adóssággal visszavásárolja. Ki meri kétségbe vonni, hogy ez bomba üzlet?
Mivel a különös ember semmitől nem riad vissza, az ellenfeléről állítja, hogy bármire képes. Nem tud veszíteni. Ha nem ő győz, az a demokrácia bukása, fehér terror, pestis, döghalál. „Bűnben fogant”, „igaztalan ország”. A különös ember nagyon szereti a haladást. Ki nem fogy a szóból, ha fejlődésről beszélhet, a progresszió szó hallatán valósággal elalél. A progresszióról azt hiszi, hogy az egyenlő a nemzetközi tőke kiszolgálásával. A munkanélküliség megduplázódott ugyan az elmúlt években, két és félszer több céget számolnak fel, két és félszeresére nőtt Magyarország államadóssága, a nemzeti össztermék növekedése a legalacsonyabb a régióban, soha nem volt ekkora az elvonások mértéke, a hazai termékek kiszorulnak a nagyáruházakból, a különös ember mégis arról beszél úton-útfélen, és a kultúrházba beterelt nyolcvan nyugdíjasnak, akik tán ingyengulyást reméltek, hogy fejlődést hoztak ezek az évek, „a mi éveink, a mi évtizedünk”.
Mert a különös ember a látszatot mindig többre tartja a tényeknél, a szemfényvesztést a valóságnál. Érzéke van a színpadiassághoz. Új hajszín, felvarrt arc, megnövesztett vagy leborotvált szakáll: új jelmez, új név. Új politikai kultúrát akar bevezetni. Ennek jegyében kioktat, gúnyolódik, követelőzik. Most, hogy egy nemzet harsány igent mondott a változásra, kinyilvánította, hogy élni akar, önmaga akar lenni, elege van a különös emberekből és még különösebb szokásaikból, egy csapásra feltámadt benne is a nemzeti érzés. Hirtelen mindennél fontosabbnak tartja „a haza üdvét”, noha eddig a saját (anyagi) üdve és a haza megosztása volt számára a legfontosabb. Ő, aki eddig csak diktált, beérte a monológ két formájával, a propagandával és a polémiával, most párbeszédre vágyik, igényli, hogy az új kormány „a nemzeti sorskérdésekben konzultáljon” vele. Csodálatos metamorfózisokra képes. Holnaptól a „demokrácia őrei” lesznek, ők, akik nyolc éven át lábbal tiporták a demokráciát.
2010. április 25-én este ott álltak a különös emberek a vérvörös háttér előtt. Most nem dobálóztak pajkosan narancsos buktával. Álltak, néztek, lerítt róluk, nem értik, mi történik. Az utóbbi napokban erőtlenül még megpróbálkoztak egy-két régi trükkel. „Nokiás ezüsthajókat” emlegettek, a közbeszerzések ellenőrzését ígérték, ők aztán tudják, miért. Megalázkodva felajánlkoztak az egyik új pártnak, amúgy népfrontosan, hogy megakadályozzák a Fidesz, „a ma bolsevikjai” kétharmados győzelmét. Lám, ide vezet az irracionális előítélet meg az ellenőrizetlen, félrecsúszott szenvedély.
A különös emberek állnak az emelvényen, pislognak. Nem akarják elhinni, hogy megváltozott körülöttük a világ. Talán szánnánk is őket, ha nem tudnánk, mire képesek a zsákmányért, a hatalomért. Nyugodjunk bele, hogy idejük lejárt. Azelőtt vörös könyvecskéjük volt, most milliárdjaik. Arcukról lehervadt az ismerős, enyhe, gúnyos félmosoly, a mindig mindent jobban tudók mosolya. Torkukon akadt a sok hazugság, hamis vád. Negyven plusz négy plusz nyolc éven át néztük őket, akik elnéztek a fejünk fölött.
Most ők néznek ránk, a közös bűn tudásával a tekintetükben. Sejtik már, hogy túllépte őket az idő?

A szerző szerkesztő, műfordító