Együtt lenni, énekelni

Kinek mi jut eszébe arról a szóról, hogy munkahely? Aztán arról a jelzős szerkezetről, hogy a munka világa? Vagy a Kádár-kor sajátos kifejezésével élve: „a kollektíva”? Sőt: főnök–beosztott viszony? Aligha az önfeledt, jelmezes-táncos éneklés, ami még a céges buliknak se mindenkor sajátja.
Jó műsort, primér élményeket hazánkban működő kereskedelmi csatornától már egyre ritkábban várunk – az ő kezükön inkább az is elromlik, sérül, amiben kárt sem lehet tenni –, de mégis, itt van most a Viasat3-on A cég hangja című műsor, amely ha forradalmat nem is, mindenképp új ízeket, új szempontokat hoz a viszonylag igényes szórakoztatásba. Varga Líviusz, a Quimby zenésze és az Irigy hónaljmirigyes Sípos Péter járják a cégeket, keresik a munkahelyi parkettek ördögeit, dalos pacsirtáit, akik közül ötfős csapatokat válogatnak a legkülönbözőbb munkaterületekről és beosztásokból. A kikövetkeztethető íratlan szabályok szerint minden csapatban van egy vezető beosztású versenyző, szerepel legalább egy nagyon egyszerű munkakört betöltő kolléga, és legalább három korosztály képviselteti magát. Az elődöntő minden fordulójában két csapat versenyez: két napig foglalkozik velük ének- és tánctanár, jelmezeket kapnak, s elénekelnek, eltáncolnak egy-egy versenydalt: örökzöld slágert vagy musicalrészletet. Már az gyönyörű bennük, ahogy mindenféle társadalmi rendű-rangú-korú ember együtt táncol-ugrál-énekel-figurázik a színpadon, de gyönyörű az a szétsugárzó egyszerű emberi jóság is, ami nélkül nem is tudnánk egymással dolgozni semmiféle munkahelyen, de amit sokszor már nem is érzünk, és nem is írunk a társaink javára, pedig… A leggyönyörűbb mégis az, hogy ezek az emberek nem akarnak sztárok lenni, nem akarnak pénzt keresni, „csak” együtt énekelni, táncolni, csak egy kicsikét megmutatni, csak amenynyire a céges bulin is megmutatja a parkett ördöge egy-két korty után.
És akkor jön a zsűri (Soma, Novák Péter, Hajós András), éppen azok a médiaarcok, akik már levegőt se ingyen vesznek vagy tíz éve, de nehéz lenne bármelyiküket a zenés-táncos műfajok élvonalához sorolni. Jó is, hogy itt vannak, így nem kell sehova menni a kontrasztért. Röhej, hogy éppen ők mondják meg, melyik ötfős tündércsapat volt tündéribb a másiknál. Utoljára a Schneider-panziósok csaptak össze a BKV metrós pacsirtáival. Schneiderék azt énekelték-táncolták, hogy: Szívemben bomba van, a BKV-soknak a Mambo Italiano jutott, a nézőnek a meghatott öröm, valami olyan érzés, hogy persze, hát az csodaszép, ha mi csak úgy magunknak énekelünk, táncolunk. A helyén szép persze. De a helyén szebb, értékesebb, mint az önkritikátlan celebnyomulás.
(A cég hangja, Viasat3, máj. 16.)