Elmélkedés múltról és jövőről

Életem hetvenkét esztendejéből ötvenet a Magyar Nemzetnél töltöttem, s a lap életkora megegyezik az enyémmel. Ez talán mentségemre szolgál, amiért érzelmek által befolyásolt, szubjektív gondolatokkal kezdem. Szeretet, hűség és aggodalom fűz ehhez az újsághoz, amelynek érintetlen nevében benne foglaltatik az, amire vágyunk, s amit remélünk.
A kádári konszolidáció kezdetén, 1960-ban, huszonkét esztendősen kerültem az akkor kulturális, szakmai és erkölcsi szempontból is jó hírnévnek örvendő szerkesztőségbe, amelynek légköre bennem nagyon hamar az otthonosság, az odatartozás érzését keltette fel. Nem akarok elidőzni a múltnál, s mivel illékony, a jelennél sem, hiszen a jövőről kívánok elmélkedni. Annyit azonban szükséges elmondanom, hogy a lap nevén és szellemiségén, amelyet 1938-ban Pethő Sándor alkotott meg, mély csorba a legnehezebb (náci és kommunista) időkben sem esett, bár valószínűleg – hosszú szünet után – most jött el igazán az ideje annak, hogy eredendő ígéretét és elhivatottságát beteljesítse. Ez az ígéret nagyon egyszerű és megindító: a magyar nemzet szolgálata.
Ez a többé-kevésbé hűséggel teljesített szolgálat a történelem során veszélyeknek volt kitéve, mindig és mindenkor oly időkben, amikor Magyarország sorsa is kockán forgott, és a „nemzeti honvédelem” a nemzet létezéséért, továbbéléséért, egységéért vívott küzdelmet is jelentette. Kétségtelen, hogy Pethő Sándor szilárd alapokat hozott létre, amelyekre máig építkezhetünk; konzervatív, liberális eszmeisége, a Szent István-i műhöz való szuggesztív ragaszkodása, hívő-keresztény érzülete, nyitottsága és tágkeblűsége például szolgál mindmostanáig. Művét az idő, szellemét a több oldalon is támadó, kísértő másfajta világnézetek nem tudták kikezdeni.
A kérdés – hogy miként maradt meg a Magyar Nemzet –, bár a múltban gyökerezik, a jövőhöz szól. S itt a szokottnál is nyomatékosabban kell használnom a politika szót, hiszen az kezdettől fogva, természetszerűen döntő szerepet játszott a lap életében. A Magyar Nemzet megalapításához szükséges tőkét annak idején nemzeti érzelmű zsidó nagyiparosok bocsátották Pethő Sándor rendelkezésére, Horthy Miklós tudtával és helyeslésével. Rákosi nyomást gyakorolt az újságra, de nem szüntette meg. Kádár fontosnak tartotta létét, a Hazafias Népfront égisze alatt, az úgynevezett megbékélés szolgálatában. A rendszerváltás küszöbén az ellenzék fórumává vált, később az azóta lelepleződött és kimúlt SZDSZ a maga szokásos alamuszi módján a belső erők segítségével próbálta birtokba venni, s ha ez sikerül, így utólag elmondhatjuk, nem csupán a lap eredeti szellemiségének, hanem létének is a végét jelentette volna. Az akkor folyó küzdelmet személyesen átéltem, s a lényeg megértésének okán itt most neveket kell említenem. Elsősorban Antall József érdeme, aki – brutális kormányzati nyomás bevetése nélkül – elérte, hogy a Magyar Nemzet ne váljon a balliberális politikai erők prédájává. Bár a konzervatív (a Figarót kiadó) francia sajtóbirodalom mint tulajdonos nem járt sikerrel, a Magyar Nemzet mint kisinas mégsem állt be az akkoriban agresszív liberális Magyar Hírlap és a posztkommunista Népszabadság mellé, s nem követte a később pártbérenccé züllő Népszavát sem.
A kilencvenes évek elején a Gallup, a francia tulajdonos kérésére, reprezentatív felmérést végzett a lap olvasói között. Akkor engem is meglepett, hogy a Fidesz-szimpatizánsok közül olvassák a legtöbben a Magyar Nemzetet. 1993 tavaszán, a francia cég csődjét közelről látva, hosszan beszéltem Antall Józseffel arról, hogy az újságot a jövő érdekében vissza kell vásárolni a Hersant-csoporttól. A miniszterelnök ezzel kapcsolatban még aznap kiadta az utasítást, de betegsége, majd halála lehetetlenné tette a gyors és hatékony intézkedést. Az ügy addig húzódott, míg az MDF választási veresége után az állam által visszavásárolt újság a Horn-kormány ölébe pottyant volna, ha Liszkay Gábor, aki a Hírlapkiadó vezérigazgatójaként, törvény adta jogával élve, a Magyar Nemzetet bérbe nem adja a Mahirnak, amely a konzervatív polgári érdekkörhöz tartozott. Lényegében ez a lépés alapozta meg a jelenlegi helyzetet, a nemzeti, polgári média térnyerését, amely a Magyar Nemzet nélkül elképzelhetetlen lett volna. Liszkayt eltávolították posztjáról, majd a Horn-kormány (élén az SZDSZ korifeusaival) hatalmas nyomást gyakorolt a Mahirra a lap visszaszerzése érdekében. Ekkor azonban már üzletről is szó volt, mivel a Magyar Nemzet, az akkori idők legjövedelmezőbb hirdetési újságjával, az Expresszel egy „árucsomagba” került. Az „üzlet” végül létrejött. Horn Gyulának volt annyi esze, hogy kijelentse: a Magyar Nemzet nemzeti érték. 1994 karácsonya után – kérésemre – kettőezer-hatszáz olvasói levél érkezett a szerkesztőség címére azzal, hogy a lap ne változtasson konzervatív-nemzeti arculatán. Ezután került a Magyar Nemzet a Postabank (Princz Gábor) tulajdonába. Létrejött egy olyan szerkesztőbizottság (Pethő Tibor, Mádl Ferenc, Martonyi János, Makovecz Imre, Széles Gábor, Jankovics Marcell részvételével), amely egyértelműen jelezte, hogy a lap a hagyományos Pethő Sándor-i irányba tart. Horn 1998-ban már a Magyar Nemzetet okolta a szocialisták bukásáért.
Itt megint egy nevet kell említenem: Orbán Viktorét. Az ő kormányzása alatt került a lap biztos „konzervatív” kezekbe, s a Napi Magyarországgal történt egyesülés után, teljes nyíltsággal vállalta azt a szerepet, amelyet a polgári eszmerendszer és a nemzet érdekeinek képviseletében mindmostanáig, egyre nagyobb szakmai hozzáértéssel és elkötelezettséggel végez. Orbán azt is képes volt kimondani: „A Magyar Nemzet a mi lapunk.” 2000 óta felnőtt egy új jobboldali, konzervatív újságíró-nemzedék, amely kitört a szociálliberális karanténból, s végül a közbeszéd meghatározója lett. Minden bizonnyal a Gyurcsány-éra volt a Magyar Nemzet „legharcosabb” korszaka. A szerkesztőség munkatársai a tényfeltárás és leleplezés mestereivé lettek, a karantén teljesen megszűnt, a szocialista kormányzat alkonyán az egész magyar média kénytelen volt átvenni a lap szenzációs híradásait. Ez a kemény ellenzéki szerep természetszerűen nem lehetett maradéktalanul „mértéktartó”, s így a PC értelmében „mértékadóvá” sem válhatott. De a Magyar Nemzet döntően fontos ügyekben, eszmeiségben sohasem távolodott el végzetesen az úgynevezett európai normáktól. Itt egy közmondást idéznék: ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Ahogy végül is világosan kiderült: az igazság nem szenvedett csorbát. A Magyar Nemzet a kíméletlen küzdelemben is megőrizte hagyományos eszményeit, s a küzdelemből hitelesebben került ki, mint az eltussolásban és félretájékoztatásban élen járó ellenfelei.
A Fidesz-győzelemmel az ellenzéki korszak egy hosszabbnak ígérkező időszakra lényegében lezárult. A polgári kormány hivatalba lépésével pedig a sajtóban is új korszak kezdődhet el.
Véleményem szerint a változás, amelyről a kampány során oly sok szó esett, a Magyar Nemzetet alapvetően érinti, persze nem a harc fáradalmait kell kipihennie. Pihenni nem szabad.
Most jön az: mit gondolok én, ötvenévnyi tapasztalatommal, megátalkodott világnézetemmel, hogy az új helyzetben mi a teendő.
Amikor Orbán Viktor közölte, hogy nincs ötven százalék, nem érdekes a kétharmad, hanem csakis az egész számít: az egész ország, lényegében azt mondta ki, amiért a Magyar Nemzet létrejött, s amivel újra és végleg kiérdemelheti szentséges, szép nevét.
Tehát azt gondolom: nincs kormánypártiság, csak méltányosság van. Nincs politikai elkötelezettség, csak az igazság szolgálata. Nincs mamelukság, csak a jó, okos, tisztességes kormányzat támogatása. Nincs megkülönböztetés, még árnyalatnyi sem, magyar és magyar között. Nincs cigány- és zsidókérdés, magyarkérdés van, és közös jövő. Eljött az ideje annak, úgy hetven év után, hogy a Magyar Nemzet mértéktartó, befogadó, nagylelkű, szakmailag és erkölcsileg feddhetetlen, nyugodt, erős, mértékadó lap legyen, eddigi erényeit, mozgékonyságát, rugalmasságát, az ország minden bajára kiterjedő figyelmét megőrizve. Ez talán a harci ösvénynél is nehezebben járható út. A Magyar Nemzetnek élen kell járnia a szellemi megújulásban, a kulturális és erkölcsi értékek védelmében, és őriznie kell a tények tiszteletét. A nagyon erős értelmiségi háttér segítheti ebben. Ha a szerkesztőség vállalja ezt a feladatot, és hitelességét továbbra is őrzi, az újság néhány év alatt az ország legtekintélyesebb lapja lehet, miként Svájcé a Neue Zürcher Zeitung vagy Németországé a Frankfurter Allgemainer. Mert az európai médiát nem a Népszavák uralják.
Most már van erre elég tovább növekvő erőnk és hitünk.