(hol van Székfű )

Én nem tudom, vétek-e a kampánycsend ellen, ha beszámolok arról, miként tengeti özvegy Lányoki (Vörös Székfű) Barbadoson szomorú napjait. Mint tudjuk, Barbados szigete távol esik hazánktól, keleti partjait az Atlanti-óceán hullámai mossák. Nem mondhatjuk azt, hogy a hírhedt Bermuda-háromszög vonzáskörébe tartozik, az azonban tény, hogy Vörös Székfű itt tűnt el. Mivel a sziget keleti partjain gyakori a hullámverés, feltehetjük, hogy özvegy Lányoki udvarháza nyugaton egy szélcsendes öböl közelében áll.
Született hazafiként az 1848 négyzetméteres alapterületű, tenger fölé nyúló villácskát, amelyet ötvenhat hold mediterrán őspark vesz körül, magyar kivitelezőkkel építtette fel. Ez a cég ugyan egy lakatlan szigeten volt bejegyezve, és kőfaragóként kínai kulikat alkalmazott, de a dór oszlopfőket árvalányhajjal és matyó motívumokkal díszítette. Ez Vörös Székfűt jogos büszkeséggel töltötte el. Amikor az oszlopokra nézett, mindig a szívére tette a kezét, és így sóhajtott: „Hazádnak rendületlenül…” A fent említett céget régtől ismerte, ez dolgozott a kerületi mélygarázsok és metrómellékvonalak bedöglött építkezésén is, amit Székfű felügyelt. Így megbízott bennük. Ez a bizalom kifizetődött, mivel a barbadosi vityilló feleannyiba került, mint az önkormányzati beruházáskor hűtlenül kezelt kenőpénz.
Özvegy Mágonyi először titkárságvezetőnőjével járt Barbadoson háromnapos kiküldetésben, amikor is arról folytatott tárgyalásokat, hogy a szigeten élő bennszülöttek milyen kondíciók mellett vállalnának parkolóőri állást a magyar fővárosban. Ezután határozta el, hogy itt épít házat, miközben hazai ingatlanjait – a haszonélvezet megtartása mellett – unokáira íratja.
Amikor Juan Martin Gonzales néven bejegyzett rezidenciájához ért, nyolcévnyi jól végzett munka elégedettségét érezte, bár szíve mélyéről nem tudta kiűzni a bánatot, hogy Tárnoki néni, akit magában mindig csak domainnevén Ördöglovasnak nevezett, nem lehet itt vele. Kicsit furdalta a lelkiismeret azért is, hogy az öreg hölgynek félmillióval kecsegtető felügyelőbizottsági helyet ígért, de egy polgármesteri rendelet miatt a minimálnyugdíjon felüli részt a kenőpénzalapba be kellett fizetnie. Furdalását egy dolog azonban enyhítette: a nincstelen Ördöglovas iránti plátói érzelmeit továbbra is szociális érzékenységgé szublimálhatta.
A pálmák suttogtak és enyhén hajladoztak a lengedező szélben. Székfű mégis szomorú volt. Egy mondat motoszkált a fejében: „itt élned, s halnod kell”. Hogy a fene vinné, aki kitalálta! Igaz ugyan, a Nagymester is azt mondta egykor, hogy akinek nem tetszik, az elmehet Magyarországról, de ő nyilván Szlovákiára, Pozsonyra gondolt, ahol egykor a magyar Diéta ülésezett. Barbadoson viszont sohasem szónokolt Kossuth.
Özvegy Lányoki letörölte könnyeit, és utasította a filippínó inast, hogy aligátorbőrből készült útitáskáját vigye fel a télikertbe, amit csak sznobságból neveztek így, mivel Barbadoson ismeretlen a tél. Székfű kinyitotta a bőröndöt, s fátyolos szeme mosolyra derült az ingek és nyakkendők alatt lévő titkos rekeszben elhelyezett tizenkét nokiás doboz láttán.
– Cáfolom – mondta –, hogy egy nokiás dobozban csak tizenötmillió fér el.
A dobozokat az állatövek jelei díszítették. Az egyikben euró volt ötszázas címletekben, a másikban brill, a harmadikban Napóleon-arany, a Nyilas viszont titkos hangfelvételeket tartalmazott a Magyarok Nyilairól, a Bak pedig a főváros metróprojektjét tartalmazta, a Szűz: Tárnoki néni hajtincseit.
– Mindenre felkészültem – állapította meg Vörös Székfű, és összedörzsölte a tenyereit. Kinézett az üvegfalon át a tengerre.
– Illa berek, nádak-erek, ha jobb idő jön, hazamegyek.
A szíve mélyén azonban egy szomorú hang azt suttogta, hogy mikor jön el az az idő, én nem tudom…