Inkább büszkén, mint boldogan

Fekete-fehér világunkban roppant nehéz pontosan minősíteni, hogy az MKB Veszprém a Barcelonával szemben kettős vereséggel búcsúzott a férfi kézilabda Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. Hiszen, míg a legjobb nyolc közé jutás – annak ténye és főleg módja – egyértelmű bravúr és siker, az ott elért 27-33 és 33-34 már nem tekinthető annak. Kudarcnak persze még kevésbé. Úgyhogy maradjunk annyiban: ami történt, az méltányolható és méltányolt, megdönthető, de meg nem döntött realitás.

Olyan érzésem volt, mint tavaly a Ciudad Real ellen – mondta a mérkőzés után a tíz góljával sziporkázott Iváncsik Gergő, és tökéletesen egyetértettünk vele. Hiszen egy éve is a BL-negyeddöntőben érkezett Veszprémbe egy spanyol sztárgárda, akkor is jelentős, bár nem ledolgozhatatlan előnnyel (29-24), az MKB a visszavágó egy szakaszában megkísértette a majdnem lehetetlent (hét góllal elhúzott), ám a hajrára fizikailag és mentálisan is elfáradt, és csupán részletkérdés, hogy azt a mérkőzést megnyerte 32-29-re, a szombatit ellenben 34-33-re elveszítette.
Ezúttal Perics a kezdeti fázisban több labdát fogott, mint Barcelonában (bár nem brillírozott), a hazaiak inkább vezették a kontrákat, mintsem nézték azokat, Iváncsik Gergő pazarul használta ki a ziccereit, az első félidőben Marko Vujin átlövései is megőrjítették Sarics kapust. Azaz nem a semmiből jött a 15-9-es, a 16-10-es, majd még a második játékrész elején is a 21-15-ös vezetés. E három részeredménynél állt továbbjutásra a Veszprém.
Csakhogy míg hasonló helyzetben tavaly a Ciudad Real egy ideig „pánikkézilabdát” játszott, Dusebajev edző pedig hisztizett, addig a Barca meg sem rezzent. „Akinek kétségei vannak, az veszít” – fogalmazott utólag kissé talán nagyképűen a katalánok vezetőedzője, Xavier Pascual. A látottak és szavai alapján ugyanis azért akadhatnak kételyeink; igaz, veszítettünk is.
Hogy miért? Általában nemcsak velős, de jogos is az az aforizma, amely szerint Perics annyira jó kapus, hogy nem is mérhetjük fel pontosan, milyen a csapata védekezése. Most annyi azért kiderült, hogy ha világklasszis szélsők ostromolnak, akkor nem feltétlenül célszerű az oldalvonal mellé terelni az ellenfél akcióit, mert Perics tudománya is megáll. Már csak fizikai paramétereiből is adódóan, hiszen messze nem takar akkora felületet, mint mondjuk Sterbik Árpád. Egy hete Juanin Garcia 13, Victor Tomas 4 gólt lőtt, szombaton utóbbi 11-et, előbbi 8-at. Persze hetesekkel, lerohanásokkal együtt, de ez akkor is 36 gól a két szélsőtől. Igaz, ha az egyes védők őket kapcsolják ki, akkor középen szakad át a gát.
Nyolc-kilenc mezőnyjátékost pörgetve lehetetlen ilyen színvonalú mérkőzést megnyerni – ezt már Nagy László szögezte le, Mocsai Lajos mester egyetértő bólogatása közepette. Igazolásként elég, ha a balátlövő posztját említjük. Ami mindenütt kulcspozíció, a világ legtehetősebb klubjaiban hemzsegnek is itt az ászok. A magyar bajnoknál ellenben még mindig pótolhatatlan az idén már 39. évét taposó Carlos Perez, mert Mirsad Terzics nem az a kategória, aki ilyen szintű csatát meghatározhat. Vagy ha mégis, sajnos nem a számunkra kívánatos irányban. A Veszprém legutóbb 2002-ben érte el a BL-döntőt, és bár sorolhatjuk annak a gárdának a menőit, a legnagyobb különbséget valószínűleg az jelentette, hogy Perez nyolc évvel fiatalabb volt.
Mindent egybevetve, a tavalyi és az idei negyeddöntőben sem történt semmi rendkívüli, igaz, szélsőségesen kiugró és szerencsés teljesítménnyel történhetett volna. A 60-67-es összesítés megkérdőjelezi, milyen mélységig érdemes a német játékvezetőkkel foglalkoznunk, ám annyit megjegyezhetünk, hogy Sulic második kiállításával, majd a harmadikat követő kizárásával, néhány spanyol támadó szabálytalanság hetessé „transzformálásával” tovább csökkentették a hazai esélyt.
A párharc külön fejezete, hogy Nagy László, a „tékozló fiú” lassan egyéves, önkéntes száműzetése óta először játszott meccset itthon ellenfélként. A publikum a Himnusz alatt a „Laci! Ismerős még a dallam?” feliratú transzparenssel várta, ennél elegánsabban nehéz lelket ölni. Később már nyersebb szövegek, szitkok is repkedtek, de a „célszemély” rezzenéstelen arccal, gesztusok nélkül fogadott mindent, csupán elkapkodott löketei árulkodtak viszontagságairól. Szünet után már azok sem; ismerjük el, vérbeli profiként minden tekintetben magára talált. „Ennyi benne volt a pakliban. Felkészültem rá, és szembetalálkozni vele ugyan más, de nem érdekelt” – értékelte az általa gerjesztett indulatokat Nagy László, miközben büszkének tűnt, de boldognak egyáltalán nem.
Szombat délután más okból e kettősség jellemzett minket, itthoni magyarokat is.