Isten velük

S Z Ó L Ó

Furcsa érzés temetésen tapsvihart hallani, de a lengyelek így búcsúznak nagyjaiktól. A híres kör alakú tér piros-fehér a sok zászlótól. Több ezren érkeztek, hosszú utat téve meg, hogy ezekben a percekben itt lehessenek. Legyetek derűsek, mondja utoljára, majd meghal a legismertebb lengyel, Karol Wojtyla. És a Szent Péter téren nem látni sírás-rívást, az aggódás, a félelemmel teli várakozás ünneplésbe csap át.
Ennek öt éve már, akkor is április volt.
Lengyelország ismét gyászol, hasonló lelkierővel, mint amikor a pápától búcsúzott. Krakkóban múlt vasárnap temették el az április 10-én légi szerencsétlenségben elhunyt Lech Kaczynski lengyel államfőt és feleségét, Mariát. Kilencvenhatan ültek az öreg szovjet repülőgépen, amelyik Oroszországban a földhöz csapódott. Az egész országot traumaként érte a katasztrófa, felkészülni ilyesmire nem lehet. De példamutatóan kezelni az esetet igen.
Elcsépelt szófordulat, hogy az elnök nem halt meg hiába, hiszen lengyelek és oroszok végre egy lépéssel közelítettek egymáshoz. Ennél fontosabb lenne megérteni, lengyel barátaink honnan merítik azt az erőt, eleganciát – és derűt –, amellyel az őket érő sorscsapásokat kezelik. Mert tapsoltak most is, Kaczynski búcsúztatásán, s mindegy volt, hogy életében ki mit gondolt róla, szerette, vagy ellenfele volt; a harcnál vannak magasztosabb dolgok is. A szertartáson olyannyira nem akadt dolga a rendőrségnek, hogy állítólag még tilosban álló autót sem kellett elszállítaniuk, nemhogy bármiféle rendbontás történt volna.
Évekkel ezelőtt a legendás gdanski hajógyár munkásaival, egykoriakkal és fiatalokkal találkozva figyeltem fel igazán a lengyelek kulturáltságára. Arra, hogy anyagi helyzettől és társadalmi státustól szinte függetlenül az emberek mennyire nyitottak, barátságosak s tiszták a szó minden értelmében. S hogy nekik tényleg jelent valamit a Polak, Wegier, dwa bratanki, a lengyel–magyar két jó barát mondás. S ha már Gdansk, hát éppen a Szolidaritás mozgalom a legjobb bizonyítéka annak, hogy ez a kulturáltság, fegyelem a legkevésbé sem jelent meghunyászkodást vagy rosszba való beletörődést. Amire – legyen megengedett ennyi önostorozás – mi bizony túlságosan hajlamosak vagyunk. Megpróbáltatásokból, elnyomásból nekünk is, nekik is kijutott bőven, de gyakran járva Lengyelországban mégis úgy érezhetjük, hogy az agymosás náluk kevésbé sikerült.
Múlt vasárnap Krakkóban közelebb kerültünk annak megértéséhez, miért alakult ez így.
A Wawel (a királyi palota és székesegyház) bejáratánál százak álltak sorba, hogy a prominens vendégek távoztával ők is bejuthassanak, s a kriptánál vehessenek búcsút elnöküktől. Legalább egy órája gyűlt a tömeg, s még semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a kaput kinyitnák. De az emberek csak vártak, beszélgettek, egymást fényképezték. Aztán egyszer csak kilépett egy illetékes, mi meg azt hittük, méltatlankodva nekiesnek, amiért ennyit kell várni a bebocsátásra. Kisebb morajlás keletkezett is, de a fiatalembernek elég volt magasra emelnie a kezét, s az emberek elcsendesedtek. Nem mondott mást, csak hogy míg várni kell, imádkozzunk együtt az áldozatokért. Az összegyűltek pedig, mint a templomban a hívek, engedelmeskedtek a kérésnek. Aztán két óra múlva bejutottak. Mi pedig tanúbizonyságot kaptunk arról, hogy a hit minden pátosztól mentesen valóban lehet a közösség, a szolidaritás alapja, valódi tömegek legtermészetesebb életfilozófiája. Nem elsősorban az ima miatt, hanem mert iránymutatást, kapaszkodót, normát jelent az életben. S épp ez az, ami idehaza olyannyira hiányzik sokaknak. Úgyhogy lehet megtépázott a történelem, nehézségekkel teli a jelen, a lengyelek lelke erős maradt. Hiszen ők tudják, hogy Isten velük.