Nem szerencsés megalomániás projektek dédelgetése és megvalósítása, amíg az eredeti épület rekonstrukciója és a múzeum eredeti, legfontosabb alapfeladatainak megoldása csorbát szenved – írta Barkóczi István muzeológus 2010. március 23-án az Építészfórum honlapon. Ez volt az egyik sarokpont azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a Kortárs Építészeti Központ rendezett a Szépművészeti Múzeumban április 27-én. A vitán Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Karácsony Tamás építész, a múzeumbővítés nyertes tervezője, György Péter esztéta, Székely Miklós, a Centrart Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület elnöke és a fent idézett Barkóczi István vett részt. Tárgya: szabad-e kortárs jelet hagyni egy műemlék épületen, pontosabban bele lehet-e látványosan nyúlni egy műemlékbe, illetve hogyan kellene kielégíteni a modern múzeumi igényeket. Építészeti és muzeológiai kérdések keveredtek tehát, így nem csoda, hogy nem született megegyezés. Barkóczi azt kifogásolta, úgy döntöttek a múzeum bővítése mellett, hogy nem mérték fel előtte a meglévő épületben rejlő lehetőségeket, nem hozták helyre a második világháborús sérüléseket, és nem mérték fel a muzeológiai funkció igényeit sem. Márpedig ez, valamint a szakmai munka helyreállítása lenne az elsődleges feladat. Baán László azzal érvelt, hogy most erre, tehát a bővítésre van pénz, ebbe kell belefogni.
Tény, hogy az unió múzeumrekonstrukcióra nem ad támogatást, a Szépművészeti bővítése viszont turisztikai szempontból is méltányolható fejlesztés, és most erre lehetett pályázni. Az évtizedek óta húzódó rekonstrukciót az államnak kellene befejeznie saját kasszából, de erre egyhamar nem lehet számítani. Akkor most ne is csináljunk semmit? – tette fel a kérdést a főigazgató, felhíva a figyelmet: vétek lenne elszalasztani a lehetőséget a viták miatt, hiszen a Budapestnek jutó uniós források 2014 után elapadnak. A beruházás összköltsége 3,8 milliárd forint, amelynek tíz százalékát állja a magyar központi költségvetés.
Baánnak az elmaradt tervpályázat miatt is magyarázkodnia kellett az építészek által szervezett fórumon. A megjelentek egy részének láthatóan nem tetszett, hogy nyilvános pályázat helyett a meghívottak 2008-ban négy hét alatt készítettek terveket. Ezek közül választották ki Karácsony Tamásét. A két év késéssel kirobbant mostani vita Karácsony részben elfogadott, részben elutasított tervéről szól. Székely Miklós, a Centrart elnöke is hiányolta a beruházásból a muzeológiai szempontokat, szerinte a tervezett bővítés egyhatoda tartozik a múzeumhoz, nem épül se raktár, se restaurátor-műhely, ezek helyett önkiszolgáló éttermet, pelenkázót, fogadóteret és koncerttermet terveztek.
Az összecsapás innentől döntetlenné vált. Miközben a muzeológusok nem kaptak választ arra, hogyan kívánja megoldani a Szépművészeti vezetése a jelenlegi működési (és nem csupán logisztikai) anomáliákat, nem arathattak egyértelmű győzelmet a jelhagyó kortárs építészet hívei sem. Baán László ugyanis már korábban bejelentette, hogy nem kíván lépcsővitát, tehát a legneuralgikusabb pont, a műemlék múzeumépület főlépcsőjének megbontása elmarad. Helyette Karácsony Tamás új, légies bejáratot tervez a tér sarkában. Emiatt néhány hónapot csúszik a munka megkezdése.
Bár az 1906-ban megnyitott Szépművészeti Múzeum sok átalakításon átesett már, hasonló heves vitára korábban nem volt példa. Schickedanz Albert és Herzog Fülöp 1898-as tervei a maguk idejében modernnek számítottak, ám az elmúlt évszázad egyre gyorsuló tempóban változtatta meg a múzeumokkal szembeni igényeket. Ráadásul az épület még háborús károkat is szenvedett, így a régóta húzódó és egyre kevésbé elkerülhető helyreállítás összekapcsolása az intézmény újragondolásával nagyon is kézenfekvő volt. Nem csupán a látogatók kiszolgálásával kapcsolatos elvárások vagy a műtárgyvédelmi szempontok változtak meg száz év alatt, hanem új kívánalmak is fölmerültek. Az eredeti épületbe például nem terveztek restaurátor-műhelyt, és az irodák kialakítása sem felel meg a mai igényeknek. Akkoriban nem volt kiemelt szempont a kiállítótér akadálymentes megközelíthetősége, a megfelelő számú és felszereltségű illemhely, a kismamák és gyermekeik speciális igényeinek kielégítése – vagy éppen a látogatók kereskedelmi célú pumpolása, a bizsubolt és a vendéglátó-ipari egység.
A múzeum rekonstrukciójának legutolsó periódusa 1987-ben kezdődött, és körülbelül egy évtizeddel később Mányi István föld alatti bővítésre vonatkozó terveivel folytatódott. Mányi később társtervezőként közreműködött a Karácsony-féle új tervek elkészítésében is. Az első elgondolásnak megfelelően az épület kétemeletnyi föld alatti beépítésre kapott engedélyt, így a múzeum 900 négyzetméter kiállítási teret nyert volna, a föld alatt pedig még egyszer ekkora területet, amelyet raktárnak vagy részben kiállítási térnek terveztek berendezni. A természetes fényt gúla alakú felülvilágítók biztosították volna. Ezek a tervek nem változtattak sem a műemlék épület külső megjelenésén, sem a Hősök tere építészeti egységén. Nem is lett belőlük semmi, sem Mojzer Miklós főigazgatósága alatt, sem később, sőt anélkül merültek feledésbe, hogy a szakmai közvélemény, netán az érdeklődő közönség megismerhette volna őket.
Így aztán a 2004 decemberében a Szépművészeti főigazgatójává kinevezett, majd 2009 szeptemberében pozíciójában újabb öt évre megerősített Baán László tiszta lappal kezdhetett. A bővítésre vonatkozó terveihez erős hátteret jelentettek az igazgatósága alatt megrendezett rendkívüli népszerűségű kiállítások, illetve ezek látogatottsági adatai. Korábban nem volt jellemző látvány a Hősök terén, hogy kígyózzanak a sorok a múzeum bejárata előtt. A jelenség hátterében a kiállított műtárgyak jelentőségén kívül az új marketingfogások, a médiadömping, valamint – nem utolsósorban – az elitkultúrának a hazai tömegtájékoztatásban gyökeresen megváltozott szerepe áll. Sok szakmabeli ezért is fanyalgott a meglepő sikerek láttán, amelyekhez viszonylag csekély tudományos munka társult. S ne felejtsük el: a váratlan múzeumi sikertörténetet ügyesen igyekezett felhasználni a hanyatló népszerűségű szocialista kormányzat időnként tetszhalottnak tűnő kulturális tárcája. Ám minden kritikától függetlenül figyelmen kívül aligha hagyható tény, hogy a Szépművészeti Múzeum látogatóinak száma ugrásszerűen megnőtt, és ehhez az új helyzethez megoldást kell találni.
E téren nem is volt vita. A probléma a rekordgyorsasággal elkészített tervekkel volt. Ilyen léptékű átalakítást nem lehet titokban elvégeztetni; a koncepció elkészítése mellett számtalan engedély megszerzésére is szükség van. Így 2008. április 17-én annak rendje és módja szerint a Központi Építészeti és Műszaki Tervtanács elé került az átalakítás akkori terve, amely a díszlépcső megbontásán kívül a Hősök tere sarkára építendő üveg fogadóépületet tartalmazott. A tervtanács ez utóbbit elfogadta, ám a lépcső átalakítását elutasította.
A történet ezzel más, boldogabb országokban talán véget is érhetett volna, hiszen a tervtanács hozzájárulása nélkül nincs miről tárgyalni. Nem így nálunk. Az elutasítás ellenére ugyanis tovább görgetődött az engedélyezés folyamata, és a következő fórum, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) műemléki tanácsadó testülete is tárgyalta az üvegépület helyett építendő, immár műkővel borított „betonkubus”, valamint az átalakítások tervét. Méghozzá először 2010. február 2-án, majd február 9-én ismét. És bármilyen meglepő, a KÖH 2010. március 10-én kiadta az engedélyt a változtatásra, amely időközben jogerőre is emelkedett. A döntés meghozatalának háttere szintén érdekes történet lehet, hiszen jól rávilágíthat a hazai műemlékvédelem helyzetére, a különféle összefonódásokban rejlő buktatókra.
Mezős Tamás, a KÖH elnöke mindenekelőtt leszögezi, hogy a tévhittel ellentétben nincs szó a Hősök tere teljes aláfúrásáról, a bővítés csak a múzeum telekhatáráig, a járda vonaláig tart majd. Közterületet tehát nem érint. Mezős szerint Karácsony terve az egyetlen, amelyik figyelembe veszi a Schickedanz-épület logikáját, enélkül pedig a bejárat nem helyezhető át. Most a látogató fölül érkezik be, azután le kell mennie a ruhatárba, a kávézóba, és onnan indul el felfelé a lépcsőn a kiállítási térbe. A bővítés után ez kiküszöbölhető lesz, hiszen mindjárt az alagsori részbe érkezünk. A közösségi terek tehát kívül kerülnek a történelmi téren. Ez a megoldás illik a legjobban a házhoz, ez zavarja meg a legkevésbé a látványát és funkcionális rendszerét.
Hogy szabad-e megváltoztatni egy műemlék külső megjelenését, homlokzati látványát, arra a felvetésre Mezős Tamás azt válaszolta: a műemlék nem műtárgy, a műemlékvédelem pedig nem fixírsóoldatos fazék. A műemléket használják, és lehetőség van rá, hogy értéke megtartásával, annak megzavarása nélkül, kompromisszumosan tegyék használhatóvá. Ezzel új értéket lehet teremteni. Az elnök szerint a harmadik hét után észre sem vennék, megszoknák az emberek a Szépművészeti átépítését, amely szerinte elfogadható mértékű. Ami pedig a Hősök tere képének megváltozását illeti, ez nem túl erős érv. A tér ugyanis története során többször változott, csupán mi szoktuk meg ezt az 1938-ban megépült formáját.
A dolog azért egyáltalán nem ilyen egyértelmű, hiszen – amint Ráday Mihály lapunknak elmondta – a Központi Építészeti és Műszaki Tervtanács 2008. április 17-én mégiscsak elutasította a lépcső megbontásának tervét, és a KÖH ezt az állásfoglalást vette semmibe. Ráadásul a KÖH műemléki tanácsadó testülete 2010. február 2-i ülésének jegyzőkönyvében olyan furcsaságokat is olvashatunk, mint hogy „a hirtelen és szokatlan időpontra összehívott ülésen sajnos a testület tagjai nem jelentek meg kellő számban, így a testület nem volt határozatképes […], egyértelmű állásfoglalás nem adható ki”! Miért is kellett sebtében összehívni a rendkívüli ülést két évvel a központi tervtanács részben elutasító véleménye után?
Bár a múzeum már 2008 tavaszán ismertette a tervjavaslatok versenyére beérkezett építészeti elképzeléseket, továbbá a sajtóban, külön kiállításon, a honlapján és az építészeti fórumokon is bemutatta Karácsony Tamás terveit, ezek csak kétéves késéssel, néhány hónappal a tényleges építkezés megkezdése előtt váltottak ki heves reakciókat, hiszen a tervtanács e terveket már elutasította. Pedig nem kellett volna jóstehetség ahhoz, hogy a Szépművészeti Múzeum lépcsőjének tervezett megbontása nem nyeri majd el sem a városvédők, sem a művészettörténészek egyes csoportjainak a tetszését. Mégis csupán a 2009 decemberében a Szépművészeti lapjában, a Múzeum Caféban, majd 2010. február 22-én a Népszabadságban megjelent első tiltakozás után indult el a lavina. Ráday Mihály Lék a lépcsőn című írásában így fogalmazott: „Vajon miért muszáj minden alkalommal megmutatnia egy építésznek – az előd munkáján –, hogy ő is arra járt, s nyomot hagyott, mint egy graffitis? – kérdezte egy barátom. Miért megy át, mint a kés az olvasztott vajban, minden kivagyi önmutogatás az építészeti tervtanácsokon?”
Talán még nincs késő címmel Entz Géza Antal és Sisa József fogalmazott meg tiltakozást a tér és az épület megóvása érdekében 2010. március 12-én: „A közelmúltban véglegesített tervek szerint májusban megkezdődne a Szépművészeti Múzeum és környezete átalakítása, ami a fő homlokzati lépcső megbontásával, ott egy új bejárat kialakításával, továbbá a tér sarkán egy tíz méter magas, nagy tömegű lejárati építmény létesítésével járna. Alulírottak úgy gondoljuk, hogy a beavatkozás a múzeumépület és a Hősök tere összképének súlyos és példátlan sérelmét jelentené. A terv megvalósításával a főváros és Magyarország emblematikus épülete és tere, egyik nemzeti jelképünk szenvedne jóvátehetetlen kárt, továbbá egész történeti épületállományunk kezelésére nézve teremtene veszélyes precedenst.” A dokumentumot rekordgyorsasággal írta alá számos neves művészettörténész, építész, városvédő, valamint nem utolsósorban kilencezer, a Hősök teréért aggódó „civil”.
Egy héttel később, március 19-én jelent meg Cságoly Ferenc, a középület-tervezési tanszék tanszékvezető egyetemi tanárának aláírásgyűjtő ellenfelhívása tanártársa, Karácsony Tamás terveit támogatandó. Cságoly úgy vélte, a tervezett átalakítás ellen tiltakozók félreértelmezik Budapest színes építészeti örökségét; mi több, egyenesen „tagadják a kortársi építészet létezését”. György Péter pedig Kié (itt) a tér címmel az Élet és Irodalom hasábjain április 16-án támogatta meg a terveket.
Pezsgő vita zajlik a tervek körül, elkésve, néhány héttel az építkezés megkezdése előtt. Most úgy tűnik, nem bontják meg a Szépművészeti Múzeum műemléki védettségű lépcsőjét, és nem lesz betonkubus a Hősök terén, csak légies üvegépület, de egyelőre semmi sem biztos. Mert mi van, ha kiderül, hogy mégsem oldhatók meg másként a statikai problémák? És ha bebizonyítják, hogy a támadott és elvetett terv az egyetlen megoldás? Tényleg az lesz, hogy megszokjuk?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
