Jog a hazához

A külhoni magyarok hatékony érdekvédelmét hátráltató ideológiák és beszédmódok politikairányító szerepe a választásokkal megszűnt. Így a nemzetpolitikai diskurzusban a jobboldalra eddig jellemző „harci” egységkommunikációt remélhetőleg felváltják a megoldások részleteire koncentráló, tisztázó viták.
Ennek jegyében szeretnék néhány megjegyzést fűzni Csóti György nemzetpolitikai írásához (A kettős állampolgárság kérdése a Kárpát-medencében, Magyar Nemzet, 2010. április 12.). A szerzőnek a magyar állampolgárság kiterjesztésével kapcsolatos gondolataival alapvetően egyetértek. Kétség nem férhet a külhoni magyarok nagy többségének kisebb vagy nagyobb mértékű jogfosztottságához; nem lehet vita tárgya, hogy a népszavazási trauma korszakát le kell végre zárni; tény, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése erősítené a külhoni magyarok általános biztonság- és hovatartozás-érzetét, miként tény az is, hogy a kettős állampolgárság intézménye bevett gyakorlat Európában. Különösen jó volt olvasni a külhoni magyarok felmenőinek a legszélesebb értelemben vett kultúrateremtő tevékenységére, illetve életáldozatára való hivatkozást, ugyanis ebből a megmaradási törekvések etikai alapja is levezethető.
Van azonban az említett írásban egy állítás, amely megérdemel némi kitérőt. Csóti György egy Petőfi-verssort idézve – „Haza csak ott van, hol jog is van” – szétválasztja a szülőföld és a haza fogalmát. „Nincs hazájuk kilencven éve, bár szülőföldjükön élnek évszázadok óta” – írja. Ezt a haza definíciót azonban a magam részéről nem tartom igazságosnak. Az identitáskutatások szerint a külhoni magyarok elsöprő többsége elsősorban a saját szülőföldjét, történelmi régióját tekinti hazájának. Nem értek tehát egyet Petőfivel: a haza fogalom a személyes identitás része, így az kívülről nem megkérdőjelezhető.
A haza fogalmának az anyaországra való szűkítése azonban a cikk szerzőjének szándékán túlmutató következményeket is magában hordoz. A haza a szülőföldnél magasabb minőség, és ha ez a különbségtétel a politika szintjén is megjelenik, akkor az anyaország óhatatlanul is fontosabb dimenziót kap az elszakított területeknél. A veszély korántsem teoretikus. Az elmúlt húsz évben a jobboldal több ünnepelt ikonja is kijelentette már, hogy a demográfiai problémák megoldására a határon túli magyarok teljes vagy részleges, szervezett vagy diszkréten ösztönzött áttelepülése jelentené a megoldást. A menetrendszerűen felbukkanó javaslattal szemben – amely alapjaiban sérti a külhoni magyarság létérdekeit – számos elméleti és gyakorlati ellenérv felhozható; a magam részéről ezeket a Magyar Nemzetben már korábban ismertettem. Ezúttal csupán annyit jegyeznék meg, hogy a külhoni magyarság demográfiai és munkaerő-utánpótlási bázisként való kezelése – vagyis az anyaország és az elszakított nemzetrészek érdekeinek mesterséges szétválasztása, illetve utóbbiak rovására történő rangsorolása – a trianoni paradigma latens továbbélését jelentené, szemben az efféle különbségtételt elvi alapon tagadó „egy nemzet” ideájával.
A nemzetfelfogásban bekövetkezett paradigmaváltás az állampolitika szintjén Antall József tizenötmillió magyarról szóló kijelentésével nyert polgárjogot. Tizenkét évet kellett várni azonban arra, hogy az antalli krédó után a hon paradigma-váltás is hasonló közjogi szinten kapjon nyilvánosságot. Nyolc esztendeje, a két választási forduló között Orbán Viktor miniszterelnök a köztelevízió élő esti adásában mondta ki, hogy a magyarok hazája a Kárpát-medence. Egy nappal a Kossuth téri nagygyűlés előtt azonban erre már senki nem kapta fel a fejét, és a katarzis – Antall kijelentésével ellentétben – elmaradt.
A haza fogalom újraértelmezése – különösen a régiók Európájában – semmilyen elméleti vagy gyakorlati fenyegetést nem jelent a szomszédos nemzetekre nézve. A haza fogalma ugyanis nem kisajátítható. A Kárpát-medence sajátossága, hogy a történelem során számos etnikumnak és nemzetnek adott hont egyidejűleg. A hon paradigmaváltás többek között ennek a ténynek az elismeréséről is szól.
Az állampolgárság kiterjesztése általános érvényű megoldás. A legsürgetőbb nemzetpolitikai célok (szlovák nyelvtörvény likvidálása, kárpátaljai anyanyelvű oktatás végleges rendezése stb.) az egyes országokra vetítve ugyancsak általánosak. Az igazán hosszú távra szóló elképzelések azonban elsősorban egy-egy régió vagy történelmi nagyváros magyar közösségének az élhető jövőjéről, gyarapodásáról, teljesítményeiről szólnak. És a napjainkban észlelhető, hosszú távon romboló jelenségek régióspecifikusak, amelyekre lokálisan is keresni kell a megoldást. A két legnagyobb tömbmagyar régió, a Székelyföld és a Csallóköz etnikai arányait, végső soron magyar jellegét ma ugyanaz a jelenség, a nagyvárosi agglomerációs terjeszkedés veszélyezteti. Előbbi esetben a Brassóban élő tehetősebb románok költöznek tömegesen a közeli háromszéki falvakba és kisvárosokba, míg a Nyugat-Csallóközben a közel félmilliós Pozsony szlovák lakói teszik évek óta ugyanezt, szintén tömeges méretekben. Ráadásul egyes helyi magyar vezetők maguk is ösztönzik és támogatják a betelepülést, a lakóparképítéseket. (A Felvidék Ma hírportálon Sármány Ervin nevére rákeresve elolvashatjuk, ahogy Somorja polgármestere a szlovák beáramlás előnyeit ecseteli.)
A magyar nemzetpolitikában eddig nem lehetett érzékelni regionális és települési prioritások, célok, stratégiák létezését, a nagy sikerű és kiemelt jelentőségű helyi projektek (Mária Valéria híd, horvátországi újjáépítés stb.) ellenére sem. Ezzel szemben több szomszédos állam a második világháborút követően – az általános érvényű jogfosztó lépéseken túl – régiónként eltérő koncepciók szerint valósította meg az etnikai-demográfiai visszaszorítás programját. Itt az idő arra is, hogy a magyar nemzetpolitikában megjelenjen végre az általános és helyi feladatokat egységes rendszerben értelmező stratégiai szemléletmód.

A szerző történész