Jövedelemszivattyúk a magyar gazdaságban

Húsz éve a magyar gazdaság mélypontra került. Akkor már egy évtizede stagnált, hiszen az IMF az 1982-es felvétel áraként szigorú megszorítóprogramot varrt ránk, annak érdekében, hogy súlyos adósságunkat tovább görgethessük. A gazdasági bukás oka a rendszer nem kellően hatékony működése volt, ami miatt végzetesen lemaradtunk Európa nyugati felétől. A tervirányításos diktatúra csődöt mondott.
1990-ben a Magyarország GDP-je kerekítve 33 milliárd dollár volt, az akkori árfolyamon átszámítva. A bruttó adósság ebből 21 milliárd dollár volt, a GDP 65 százaléka, a nettó adósság 16 milliárd dollár, a GDP 48 százaléka. Az adósságszolgálat 4 milliárd dollár volt, ez a GDP 12 százalékát tette ki. A rendszerváltozáskor ez volt az első számú jövedelemszivattyú, amely a magyar gazdaságban megtermelt jövedelmek 12 százalékát, vagyis minden nyolcadik forintot külföldre áramoltatott. Amellett működött egy másik jövedelemszivattyú is, amely a külkereskedelmi cserearányok révén vont ki jövedelmet a magyar gazdaságból. Ez az export- és importárak eltérő alakulásából fakad. A rendszerváltozás előtt, 1990-ig az energiaárak robbanása miatt húsz év alatt 24 százalékos romlást kellett elviselnünk. E két jövedelemszivattyú hatása az adott évi GDP-re vetítve 19 százalékot tett ki, azaz minden ötödik potenciális jövedelemforint kivándorolt az országból.
A következő szűk húsz évben a cserearány-veszteség 15 százalékot tett ki. Utóbbit azonban már a modernizált, EU-piacra értékesítő feldolgozóipar produkálta. Hogyhogy nem tartott lépést az importárakkal az export? Hiszen ez alatt az idő alatt csak egy jelentősebb energiaár-emelés volt. Nem lehet ez összefüggésben a multik árpolitikájával? Hiszen tudjuk, a jelentős export náluk igen jelentős importtal is párosul. Ez igen elgondolkodtató.
A rendszerváltozás utáni gazdaságpolitika a külföldi tőke gyors beáramlására épített. A privatizáció során az értékesíthető vagyon stratégiai jelentőségű ágazatait külföldi kézbe adtuk. Az így kapott devizabevételből jelentős részben visszafizettük külföldi adósságainkat, ami jelenthette volna a kamatszivattyú megszűnését. Ha újabb adósságokat nem csináltunk volna. De bizony a bevételek fölötti költekezés miatt a deficit tovább termelte az adósságot, s az adósságszolgálat kényszere továbbra is megmaradt. Viszont a direkt tőkebeáramlással további két jövedelemszivattyút teremtettünk. Egyrészt a profit hazautalását, másrészt a belső árakkal való adóoptimalizálás lehetőségét. Erre fentebb már utaltunk. A multicégek ugyanis az elszámolóárakon keresztül beszabályozhatják a nálunk képződő, elvileg itt adóköteles nyereséget, ami a cserearányromlásnak is egyik tényezője lehet.
Ami a profit kiutalását illeti, gyakori érv volt a külföldi tőke beáramlását támogatók részéről, hogy ettől nem kell félni, mert a profit itteni újrabefektetésével számolhatunk. Meglehet, jó ideig ez így is volt, de az utóbbi időben bizony határozottan sor került a jövedelem kiutalására. A fizetési mérleg romlásának ez volt a közelmúltban az egyik legfontosabb tétele. 2008-ban nagysága a GDP 6 százalékát tette ki.
A rossz folyamatokat megállítani, a tendenciákat megfordítani mégis lehetne. Ha nem erőltetjük tovább a minden áron történő külföldi tulajdonszerzést, hanem nagy hangsúlyt helyezünk a hazai gazdaság fejlesztésére, akkor legalább az egyik jövedelemszivattyú további növekedését megállíthatjuk. El kell ugyanis azon gondolkodnunk, hogy a felkiáltás, hogy „de hiszen nincs tőkénk!” – nem feltétlenül igaz. A háztartások nettó pénzvagyona 2008-ban elérte, illetve meghaladta a 2008. évi működőtőke-állomány forintértékét. Lehetett volna tehát, és még lehet is a megtakarításokat okosan fejlesztésre csatornázva megerősíteni a hazai vállalkozásokat. Ha a saját megtakarításainkhoz igazodó gazdaságpolitikával éltünk volna, közel ugyanitt tarthatnánk, és nem alakult volna ki egy olyan helyzet, hogy a legjövedelmezőbb, stratégiai fontosságú ágazataink túlnyomó része külföldi tulajdonba kerüljön. Különösen azért sajnálatos ez, mert amíg világ a világ, a profitcsatorna kifelé fog működni. S hacsak nem lesz ellenirányú jövedelemáramlás külföldi magyar befektetésekből, mindig csökkenteni fogja a hazai rendelkezésre álló jövedelmeket, a GNI-t.
Egy másik lehetőség is adódik a változtatásra.
Ha a multicégek belső árainak, elszámolóárainak ellenőrzésére felkészültebb szakmai apparátust állítanánk rá, sokat megtakaríthatnánk. Végül is ez a cserearányromlás megakadályozásának egyik formája lenne. Az adóhivatal ellenőreinek talán nem a létfenntartásért küszködő kisvállalkozók túlellenőrzésével kellene foglalkoznia, hanem ezzel a kérdéssel, mert egyértelmű nemzetgazdasági érdek aktivizálódásuk. Jelentős adóbevétel úszhat el ugyanis itt.
Ami az adósságszolgálatot illeti, egyértelmű, hogy mindenekelőtt a költségvetést kell konszolidálni. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem a nagy rendszerek szétverésével és privatizálásával, hanem az égbe szökő korrupció megfékezésével, ésszerűbb állami fejlesztéspolitikával s a nem feltétlenül szükséges feladatok leépítésével lenne ez lehetséges. De hiszen erről szólnak várhatóan a kétharmados törvények, amelyekre felhatalmazás birtokában a kormányzó erő sort is kerít majd.

A szerző közgazdász