L. David Mech amerikai terepbiológus 1937-ben született. Fő kutatási területe a farkasok viselkedésének tanulmányozása. A Minnesotai Egyetem és az Egyesült Államok Geológiai Kutatóintézetének munkatársa. Huszonöt éve megalapította a Nemzetközi Farkasközpontot, amely a világ egyik legnagyobb farkasokat kutató és fennmaradásukat elősegítő szervezete. Számos ismeretterjesztő könyvet írt, több természetfilmben szerepelt. Magyarul 2000-ben jelent meg A sarki farkas – tíz éven át a falkával című könyve.
Talán egy farkaskutató számára nem okoz gondot, hogy nem ismeri a kutyák viselkedését, ám fordítva koránt sincs így. A kutya közeli rokona a farkas, életmódjuk azonban teljesen különbözik. Így a farkas alkalmas összehasonlítási alapot adhat a kutya háziasítása során végbement genetikai alapú viselkedésváltozások megértéséhez.
A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékén a legelsők között kezdték a kutyák viselkedésének tudományos vizsgálatát, a kutatók figyelmét a farkas sem kerülhette el. Vadon élő farkasok vizsgálata azonban szóba sem jöhetett az ő esetükben, hiszen vadállatokon nem lehet elvégezni a kutyákon rutinszerűen alkalmazott viselkedésteszteket. Olyan példányokra volt tehát szükség, amelyek hozzászoktak az ember jelenlétéhez, így a félelem nem fedi el a kísérleti körülményekre adott reakcióikat. Alapvető fontosságú volt, hogy a farkasokat fiatalkori fejlődésük során ugyanolyan környezeti ingerek érjék, mint a kutyákat, így a viselkedésük különbségei az öröklött tényezők hatását mutathatják.
– Dönthettünk volna úgy is, hogy kutyákat nevelünk föl ketrecekben, ahogy a farkasokat tartják, ezt azonban nem tartottuk etikusnak. Ezért inkább öt–tíz napos farkasokat vettünk magunkhoz, még a szemük kinyílása előtt, amelyek életük első hónapjaiban napi huszonnégy órán keresztül nevelőszüleikkel éltek – mondja Kubinyi Enikő, a David Mechet vendégül látó etológia tanszék munkatársa. – Előttünk még sehol a világon nem neveltek „kézből” ilyen sok (tizenhárom) farkaskölyköt. Velük párhuzamosan kutyakölyköket is felneveltünk ugyanezzel a módszerrel.
A farkaskölykökön háromhetes koruktól kezdve viselkedésteszteket végeztek, amelyekkel az etológusok nyomon követték társas magatartásjegyeik fejlődését. Már az első hetekben nyilvánvalóvá vált, hogy dacára az azonos neveltetésnek, a farkasok – a kutyáktól eltérően – nem keresik az ember közelségét, nem igyekeznek szemkontaktust létesíteni vele, és sokkal nehezebben tűrik a korlátozásokat. Gyakran odakaptak az ember kezéhez, a húst pedig szinte lehetetlen volt tőlük elvenni.
A kutatás eredményei azt bizonyították, hogy a kutya a háziasítás során olyan öröklött viselkedésjegyekre tett szert, amelyek alkalmassá teszik az emberrel való együttélésre és együttműködésre. A farkas viszont a gondozás jellegétől függetlenül megtartja a vadonban való túléléshez szükséges magatartási bélyegeit.
