– Miért éppen magyar árvaházra van szükség Port-au-Prince-ben?
– Százezerszám maradtak árván gyerekek a januári földrengés után a nyugati félteke legszegényebb országában. Ott minden segítség jól jön, és mi többek között ezzel tudunk segíteni. Tegnap egy 600 ezer dolláros programot tudtunk elindítani, ebből 80-100 ezer dollárt tudunk saját erőből finanszírozni, a többit nemzetközi partnereink adják össze. A főváros egyik szegénynegyedében, a belvárostól nem messze épül fel egy olyan árvaház, ahol százötven gyereket tudunk ellátni. A terveink szerint nemcsak enni adunk nekik, és fedelet biztosítunk a fejük fölé, hanem iskola is működni fog, sőt szakmát is adunk a kezükbe, hogy ne a semmibe kerüljenek ki, amikor felnőnek. Van egy másik elképzelésünk is: az árvaház bázisa lehet annak, amivel Magyarországon még egyetlen civil szervezet sem foglalkozik, vagyis a nemzetközi örökbefogadás közvetítésének.
– Ezt, ha jól tudom, ma még a törvény is tiltja.
– Nincs benne a jogszabályban: amikor megalkották a törvényt, a jogalkotók ezt nem tartották fontosnak szabályozni. Megkérdeztem az illetékeseket, hogy miért, és azt a választ kaptam: azért, mert senki nem kérte. Mi kérni fogjuk a változtatást, hiszen ha egy civil szervezet közvetíthet Magyarországon, magyar állampolgárok között történő, nyílt örökbefogadásban, akkor nem értjük, miért ne tehetnénk ezt külföldön.
– Nem túl veszélyes terep ez? Sok hírt hallani arról, amikor gyerekkereskedelembe fordul át a jó szándék.
– Sokan vélekednek így, és itthon is nagy felhördülést okozott főleg a szakma részéről, amikor ezt a gondolatot felvetettük. Vannak klasszikus érvek: addig, amíg Magyarországon van örökbe adható gyerek, addig miért akarunk mi külföldről „behozni” árvákat? Mások azt mondják, rengeteg a roma származású árva, előbb nekik kellene örökbe fogadó szülőket találni. Ilyenkor mindig elmondjuk, hogy ez a szakma nagy mellébeszélése: Magyarországon még a roma gyerekek örökbefogadása esetében is többéves várólista van, ugyanis az a gyerek nem adható örökbe, akiről hivatalosan nem mondanak le a szülei, és évente egyszer legalább meglátogatják. Saját családi környezetemből tudok olyan esetről, amikor kifejezetten roma származású gyereket akartak örökbe fogadni (ezt írták be a kérvényükbe), két évet vártak rá, aztán kaptak egy nem romát. Ezért nem értem a szakma berzenkedését.
– Jó az egy gyereknek, ha elhozzák a saját kultúrájából, és társaitól több ezer kilométerre kell felnőnie?
– Ez a másik, nagyon hamis szlogen. Azért sántít, mert milyen kulturális közeg van egy árvaházban? Ha egy csecsemőt egy árvaház kilincsére akasztott szatyorban otthagyják a szülei, annak hol jobbak az életesélyei: egy nagyon szegény ország még szegényebb árvaházában, vagy egy polgári középosztálybeli európai családban? Ha elfogadjuk azt, hogy nekünk megvan a saját véleményünk és törvénykezésünk az örökbefogadásról, akkor fogadjuk el azt is, hogy vannak olyan országok és emberek is, akik erről jóval megengedőbben vélekednek. Emlékezzünk vissza, nem is olyan régen még Erdélyben is a gyerekek többsége azzal a vággyal nőtt fel, hogy mielőbb elmeneküljön Romániából. Tudomásul kell venni, hogy vannak olyan helyek a világban, ahol egy árva esetében a külföldi örökbefogadás lehetősége az egyetlen esély az életre. Nem a jobb életre, hanem a túlélésre! Van egy másik aspektusa is a kérdésnek: információink szerint az elmúlt években százas nagyságrendben vittek ki Magyarországról örökbe fogadó szülőkhöz gyerekeket, még olyan országokba is, amelyek nem írták alá a hágai egyezményt, amely ezt a kérdést nemzetközi szinten rendezi. Emellett befelé elhanyagolható számban, ötnél kevesebb esetben érkezett gyerek, ezek egy része ráadásul családegyesítéssel.
– Mi ennek az oka?
– A fordított folyamat nagyon nehézkes, mert azok az országok, ahonnan lehetséges az örökbefogadás, csak nemzetközi szervezetekkel és kormányzatokkal állnak szóba, magánemberként nagyon nehéz elintézni a papírokat. Ez a helyzet ráadásul a korrupció és az emberkereskedelem melegágya – ha állami, törvényi garancia van, és átlátható módon, hivatalosan dolgozik egy komoly háttérrel rendelkező szervezet, akkor ki lehet zárni a gyanús eseteket.
– Az önök munkájában a bizalom a legfontosabb tényező. Egy havi magazin évről évre megkérdezi a magyarokat is arról, kiben bíznak a legjobban, és ezen a listán ön egyre feljebb kerül. Most éppen a huszonhetedik helyen áll, miközben a felmérés szerint a legmegbízhatóbb politikus az ötvennyolcadik.
– Tudni kell, hogy ezen a listán a kérdező által megadott száz személy közül választhatnak a válaszolók, ezért nem túl reprezentatív. Az azonban jó jelzés, hogy egyáltalán bekerülhettem, és persze az is, hogy három éve még a hatvanötödik voltam, és évről évre ugrok előre tizenöt-húsz helyet.
– Ha valami nagy baj történik a világban, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat mentőcsapata azonnal elindul. Újabban más szervezetek is hasonló csapatokat hoztak létre, és néha állami egység is útnak indul. Nem volna hatékonyabb közösen dolgozni?
– Egyik részről azt látjuk, társadalmi igény van arra, hogy együtt lássák a mentőcsapatokat, a különféle segélyszervezetek dolgozóit. Ugyanakkor tudni kell, hogy mindenki másra specializálódott, van egy részterület, amihez a legjobban ért. De ettől még lehetne együtt dolgozni, hiszen a szállításban, logisztikában nem forgácsolódnának szét az erők. Az utóbbi időben azt tapasztaltuk, hogy a különféle egységek között nincs igény a közös munkára.
– És ha az állam próbálná meg összehangolni a különféle tevékenységeket?
– A cunami után létrejött egy jól működő munkabizottság a nemzetközi fejlesztés keretén belül. Ennek az volt a feladata, hogy a civil kapacitásokat az állami lehetőségekkel összehangolja: felleltározták, milyen felajánlások vannak, ki és hogyan tud szállítani, ki mit tesz. Sajnos az utóbbi években gyakorlatilag megszűnt ez a koordinátori tevékenység, sőt úgy veszem észre, az állam versenyezni kezdett a civilekkel, és megpróbálja kiszorítani őket erről a területről. Pedig a civilek sokkal rugalmasabbak, és gyorsabban reagálnak a vészhelyzetekre, mert nem kell minden döntést engedélyeztetniük a felettes hatóságoknál. Ugyanakkor a munkánk társadalmi elismertsége nagy: mentéseinkről nagy terjedelemben beszámol a média, egy nagyobb természeti katasztrófa után sok ezer ember nyúl a zsebébe, hogy támogassa a munkánkat.
– A legutóbbi haiti földrengés után az állami mentőcsapat tagjait kitüntették, a baptistákat nem, pedig az önök első csoportja már haza is tért a munkából, amikor a hivatalos delegáció elindult.
– Én nem akartam erről beszélni, de ha már felhozta, elmondom: sajnálom az orvosaimat, akiknek elmaradt az elismerése. Hiába lobbiztam értük, elutasítottak, pedig ők is magyarként, Magyarországért dolgoztak a katasztrófa sújtotta területen.
– A szervezet mennyire érzi a válság jeleit?
– Nagyon. A magánadományokból érkező bevételeink az elmúlt két évben drasztikusan, évi 400 millióról 80 millió forintra csökkentek. Nem tudom, hogy idén mi lesz, hiszen ettől az évtől kezdődően megszűnt az adományok utáni adókedvezmény is a magánszemélyek esetében, és nyilván ez is csökkenteni fogja az adakozókedvet. Úgy tűnik, a cégek esetében nem ilyen rossz a helyzet: ha valaki vállalja, hogy négy éven keresztül támogat minket, akkor most még valamivel jobban is jár, mint eddig. Az is furcsa, hogy felhív egy édesipari cég vezetője karácsony előtt, azt mondva: ha kiviszem a szemétdombra az édességet, jobban járok, mintha odaadnám nektek, mert akkor ki kell fizetnem az áfáját. Hadd ne kelljen az embereinknek a szemétdomb mellett állva várni az adományt!
Megértem, hogy voltak szervezetek, akik visszaéltek ezzel, de talán őket kellene megbüntetni, és nem azokat ellehetetleníteni, akik évtizedek óta becsületesen végzik a munkájukat. Az anyagi helyzetünket nehezíti, hogy a mi területünkön is megjelentek a körbetartozások: miközben nagyon szigorúan ellenőriznek minket a hatóságok, és azonnal behajtanak minden tartozást, aközben az állam nagyon nagyvonalúan kezeli a saját vállalásait. Hiába van élő szerződésünk, és hiába végezzük el a munkát, sokszor hónapokig nem fizetik ki az érte járó pénzt, így aztán mi sem tudjuk befizetni a járulékokat, amiért viszont megbüntetnek. Az utóbbi időben sokszor kerültünk emiatt méltatlan helyzetbe, miközben elvégeztük az államtól elvállalt feladatokat.
A mi problémáink mellett az sokkal szomorúbb, hogy érzékelhetően megnőtt az igény a munkánk iránt, magyarán egyre többen kérnek segítséget. Soha annyi kétségbeesett levelet nem kaptunk, mint idén. Középosztályúnak tűnő emberek is írnak, és általában azzal kezdik: mi még soha nem kértünk semmit. Tanárok, értelmiségiek is írnak, akik nehéz helyzetbe kerültek a lakás- vagy autóhitelük miatt, és kaptunk olyan búcsúlevelet is, amelyből az derült ki, hogy egy középkorú nő a harmincezer forintos adóssága miatt követett el öngyilkosságot. Amikor latin-amerikai városok szegénynegyedeiről látok dokumentumfilmet a különböző tévécsatornákon, arra gondolok: vajon a néző tudja-e, hogy a Budapest körüli erdőkben is valóságos hajléktalanvárosok léteznek nejlonból és kartondobozból összeeszkábált házakkal? Az utcafrontos munkatársaink nemcsak drogosokkal és alkoholista hajléktalanokkal találkoznak, hanem csatornában lakó családokra is bukkantak. Vidéken is megsokszorozódott a hajléktalanok száma, még a kisvárosokban is telt ház van a szállókon.
– Mi lehet a megoldás?
– Szeretetszolgálati munkásként és lelkipásztorként is azt mondom: a válságból egyetlenegy kiút van, a lelki értelemben vett váltság. Mondok egy példát: egy kárpátaljai roma telepen, Munkácson sikerült kialakítani egy roma egyházat, és ez egy olyan integrációs folyamatot indított be a szegények között, amelyet korábban sok millió eurós projekttel sem sikerült elérni. Odafigyelnek egymásra, rendbe hozták a környezetüket, megtanították írni-olvasni az analfabétákat, visszaszorult az alkoholizmus, és csökkent a bűncselekmények száma. Érdekes módon ezt nem azzal sikerült elérni, hogy egy már meglévő felekezethez becsatlakoztak a romák, hanem egy teljesen új, saját közösséget hoztak létre. Sokat járok Amerikában, és ott is azt látom, hogy nincsenek fele-fele arányú, fehérekből és feketéből álló gyülekezetek, hanem jól működő, zömében fehér és jól működő, dominánsan fekete közösségek vannak. Nem azt mondom, hogy szegregálni kell az embereket, de az erőltetett integráció sem vezet sehova. A saját identitás nagyon fontos, és erről néha hajlamosak vagyunk elfelejtkezni.
– De mit lehet tenni például a szegénység ellen pénz nélkül?
– A pénz nem oldja meg a gyökérben lévő problémáinkat. Az a kérdés, tudunk-e, akarunk-e segíteni az embereken úgy, hogy nem tüneteket kezelünk, hanem okokat szüntetünk meg. Milliárdok mennek el esztelen segélyezésre, miközben vannak sokkal hatékonyabb módszerek is. Nem igaz például az, hogy a szegényebb rosszabb hitel-visszafizető a jobb módúnál – ráadásul ha segélyként úgyis nekik adnánk azt a pénzt, akkor nem olyan nagy tragédia, ha nem fizeti vissza a kölcsönt. Nobel-díjat kapott az, aki kitalálta a szegények bankját, vagyis a mikrohitelezést – ha egy hajléktalannak van mobiltelefonja, akkor miért ne lehetne bankkártyája is? Egy másik kérdés a strukturális változások: minden minisztériumnak van valamilyen segélyekkel foglalkozó osztálya, illetve találkozik segélykérelmekkel, de mindenki a saját elvei és tudása alapján bírálja el a kéréseket – miért nem integráljuk őket egy olyan hivatalba, ahol jól képzett munkatársak foglalkoznak ezzel egy jól végiggondolt stratégia alapján? Több országban, például Franciaországban is külön segélyügyi minisztérium működik, amelyik a kül- és belföldi segélyezéseket is koordinálja. Úgy gondolom, Magyarországon is megvan már a szakmai kapacitás, amely képes volna egy hatékony és eredményes stratégiát kidolgozni a lecsúszott rétegek talpra állítására. Nem arra van szükség, hogy egyre több pénzt dobáljunk a feneketlen kutakba, hanem úgy kell segíteni, hogy egy idő után a segélyezett a saját lábára álljon, sőt később maga is képes legyen embertársain segíteni. Hiába képzünk kosárfonókat, ha vesszőkosarakra már egyáltalán nincs szükség.
origo.hu
Köllő Babett is beszállt a Jennifer Lopez őrületbe
