Megújulni, nem megalkudni

Ha azt halljuk, hideg tél lesz, arra kétféleképpen lehet reagálni. Az egyik ember vesz magának egy jó meleg bundát. Az neki elég lesz, ő bizonyosan nem fog fázni. A másik ember tüzelőfára költ, és kellemes, élhető környezetet teremt maga köré, ahol kisebb közössége, családja, barátai is melegedhetnek

Kellenek a beszélgetések. Szűkebb vagy tágabb körben, barátok, jó ismerősök közt, kisebb közösségekben, kellenek mind a hasonló, mind az ellentétes nézeteket képviselőkkel folytatott diskurzusok.
Villamoson utazunk, vagy társaságba vetődünk, szóba elegyedünk a boltossal, vagy elszívunk egy cigarettát kollégánkkal, buszra várunk, vagy nevünk elhangzására az orvosi rendelőben: a spontán beszélgetésekben egyre az derül ki, hogy az emberek tele vannak várakozással. Így van ez a csalódottakkal és a hívőkkel, az optimistákkal és a borúlátókkal. S mindenki egyazon szavakkal megfogalmazható változásra vár: méltányosságra, igazságosságra, jobb életre. És mindenkit ugyanaz foglalkoztat: mi lesz ezután? Változás bizonyosan lesz, hiszen új politikai erőviszonyok alakultak ki, pártok tűntek el a süllyesztőben, és emelkedtek ki az alig ismertségből.
De vajon lesz-e mélyreható változás? Lesz-e az életünket minden ízében átalakító, a kedélyünket, a védekezésül kialakított szkepszisünket, a dolgokhoz való hozzáállásunkat érintő és mindenekelőtt minket magunkat is átformáló metamorfózis?
Mostanában sok szó hangzik el a nemzeti megújulásról, de kevesebb arról, hogy valójában mitől tud megújhodni egy nemzet. Mitől fogja úgy érezni minden magyar ember, aki ehhez a Kárpát-medencei közösséghez tartozik, hogy igen, az ország szekere most már jó felé megy? Mikor leszünk százszázalékosan biztosak abban, hogy ha kátyúba ragadna is, mi ott vagyunk, nem azért, hogy siránkozzunk, sem hogy ujjal mutogassunk egymásra, hanem hogy kiemeljük, mert tovább fogjuk gördíteni? Mikor érezzük össznépi szinten, hogy értelmes életet élvén mindehhez van bennünk erő és akarat?
Ezt a kérdéskört járta körül Szabó István református püspök és Lánczi András politikai filozófus a vitát vezető Balog Zoltán teológus társaságában, a nemzeti megújulásról rendezett beszélgetésben. Mi a nemzet? Nyelvi közösség? Azon belül regionális, vagy inkább politikai szerveződés? Milyen érzelmi viszony fűz minket a nemzetünkhöz? Szabó István szerint a nemzethez tartozás sorsot is jelent. Sorskérdés tehát, de teológusként mégis hozzátette, hogy a nemzethez tartozás nem „a végső meghatározó”. De aki a magyar nemzethez tartozónak vallja magát, annak identitását meghatározza a magyar történelem, és a közös történet sorsfordulóihoz való viszony befolyásolja, meghatározza létét, lényét és közérzetét. Nemzetről a görögöknél szó sem esett, a fogalmat a tizennyolcadik, tizenkilencedik század óta használjuk. Lánczi András számára a nemzet „varázsszó”, azt jelenti: valahová tartozom. A nemzethez tartozásba nincs beleszólásunk, születésünktől függ.
A beszélgetés résztvevői nem siratták el a nemzetállamot, sőt, a patriotizmus közösségformáló erejének hangsúlyozásával komoly jövőt jósoltak neki. A nemzetállamot eleve „rossznak” feltételezni azért is helytelen, mert a huszadik század totalitárius diktatúrái törekvéseikben világuralomra, tehát végül is nemzetek leigázására, nemzetek felettiségre törtek. A közösséget megújítani képes nemzethez tartozás patriotizmust jelent, annak a régiónak, nyelvnek, kultúrának a szeretetét és szolgálatát, amelybe születnünk adatott. „Magyar bolyba sodort léttel”, így fogalmazott Ady, s már ebben a képben benne van a véletlenszerűségből kisarjadt meghatározottság vállalása.
Megújulásunk egyik forrása éppen a nemzethez tartozásunk tudatának elmélyítése lenne. Európa nagy nemzetei nem szégyellik nemzethez tartozásukat. Soha annyi amerikai zászlót nem láthattunk, mint amikor ledőlt az ikertorony. Emlékszem, 2001 őszén Kínában gyártották a csillagos-sávos zászlóselymet, hirtelen akkora igény lett rá az Egyesült Államokban. A közös baj előtérbe hozta a politikai közösséghez tartozás tudatát, és fokozta a nemzeti szimbólumok értékét, közösséget összetartó erejét.
Két napja olvashattunk egy hírt arról, hogy a francia igazságügy-miniszter büntetőeljárást kezdeményezett azok ellen, akik egy fotópályázaton díjat nyert, a nemzeti lobogót meggyalázó képet újságban közzétettek. Hallottunk mi valaha is idehaza olyan igazságügy-miniszterről, aki hasonló vétséget egyáltalán észrevett? Még azt a rendőrt sem érte el az igazságszolgáltatás, aki megtaposta a magyar zászlót 2006. október 23-án.
Sok szó esett a beszélgetésben az elitről, külön a politikai elitről, amelyről egyre többen érzik, hogy ezt az elnevezést legfeljebb ironikus értelemben lehet rájuk használni. Ez is közrejátszhat abban, hogy egyik legnagyobb problémánk az egységes szellemi elit hiánya. Nincsenek egyetértési minimumok, amelyek más országokban nagyon is léteznek, így elitjük is kevésbé széthúzó, ott az értelmiség sem edz egyfolytában az állandó konfrontálódás fenntartása érdekében. A vitában többször is elhangzott: sem az egyetemi elitképzésről nem lehet lemondani, tehát ez részben oktatáspolitikai kérdés is, de ami még erősebben érinti ma az ország megújulását: szükség van elitcserére, mert egy ország tekintélye és gyarapodása minden korban, a világ bármely országában alapvetően függ vezetőinek, elitjének szellemi igényességétől, morális szintjétől.
Érthető módon az állampolgárok kiszámíthatóvá és tervezhetővé szeretnék tenni életüket, és ehhez hozzátartozik, hogy az elit stabil és a többség által elfogadható értékrendet képviseljen, erkölcsi megbízhatósága szilárd pont legyen.
„A megújulás: hívó szó. Megromlott teremtésben vagyunk, ezért természetes a megújulás hirdetése” – mondta Szabó István, felidézve az 511. zsoltárt: „Csak változást és romlást lát a szem”. Lánczi András más szemszögből közelített a „romlás” kérdéséhez: „mindenekelőtt tudnunk kell, hogy min akarunk változtatni. A politika az a világ, ahol állandóan lehetőség van a megújulásra.” Ez a vélemény bizony nem a finnyáskodó álértelmiség „minden mocskos, ami politika” álláspontja volt, amelynek valódi célja a sokaság apolitikussá tétele, buzdítása arra, hogy ne vegyen részt az ország dolgaiban, legyen közönyös és befolyásolható.
A beszélgetés végén elhangzott egy kérdés, mi lesz Magyarországon négy-öt év múlva. Mind a református püspök, mind a filozófus válasza a közeljövőben várható változásokból indult ki. Lánczi András szerint már a következő hónapokban eldől, milyen lesz ez az ország. Ha van elég elszántság, és van jó „menetrend”, akkor négy-öt év múlva hazánk egészen más ország lehet, mint most. Ahol a tisztesség nem a balekség szinonimája, hanem a felemelkedéshez vezető út. Szabó István megjegyezte, hogy önfeláldozás nélkül nincsen megújulás, majd egy példázattal válaszolt: ha azt halljuk, hideg tél lesz, arra kétféleképpen lehet reagálni. Az egyik ember vesz magának egy jó meleg bundát. Az neki elég lesz, ő bizonyosan nem fog fázni. A másik ember tüzelőfára költ, és kellemes, élhető környezetet teremt maga köré, ahol kisebb közössége, családja, barátai is melegedhetnek.
A kemény télre, nehéz időkre (nem kifejezetten meteorológiai értelemben) többé-kevésbé számíthatunk. Sok minden függ attól, milyen tulajdonságok alakulnak ki bennünk: bundát veszünk – magunknak, vagy meleget teremtünk – másoknak is, magunk körül.
S ez a döntésünk is a nemzeti megújulás része lesz.