Mi a magyar?

A tegezés
Minden nagyobb hadseregnek van valami szokása vagy intézménye, mely csak az övé, mely őt minden mástól megkülönbözteti. A franczia tiszt a katonai köszöntéshez megemelinti „Kappi”-jét; a porosz tábornok a sorban és rendben álló csapatjának jó reggelt kíván; ha az orosz elöljáró azt kérdi katonáitól: Hogy vagytok fiuk? – a csapat változhatlan chorusban azt feleli: Örülünk, hogy fáradhatunk. A mi hadseregünkben, valamint a honvédségnél és a hadtengerészetnél az a különös szokás él, hogy szolgálaton kívül az egyenlő rendfokozatban álló személyek, tisztek ügy mint a legénység, egymást tegezik; de nem csak az egyenlő rendfokozatban állók, hanem azok is, a kik előbb egyenlő rendfokozatban állottak, kik közül tehát egyesek magasabb rangra és állásokba jutottak, míg mások alsókban visszamaradtak, bizalmasan „te”-nek szólítják egymást. Így például valamennyi hadnagy és főhadnagy egymás között, a fiatalabb hadnagyok a hadapródokkal, az idősebb főhadnagyok a századosokkal, az idősebb századosok az őrnagyokkal, valamennyi törzstiszt egymás között, rendfokozati különbség nélkül, akár őrnagy, alezredes vagy ezredes – szolgálaton kívül bajtársi bizalommal tegezik egymást. Magától értetődik, hogy a tegezés kiterjed az egyenlő rendfokozatú tábornokokra, sőt többnyire kölcsönösen a nem egyenlő rendfokozatúakra is; csak a legöregebbek, kik különben is magasabb állásuknál fogva elszigetelt helyen állanak, tartózkodnak általában az alattosokkal való érintkezésnél a tegező szólásmódtól.
Külföldi tisztek, különösen olyanok, kiknek köreiben formaszerű modor, udvarias de hideg hang uralkodik, nem győznek eléggé csodálkozni, ha a vasúti kocsiban, a hajó fedélzetén, a sétányon vagy bárhol a mi tisztjeinket látják, kik, akár ugyanazon csapatból és fegyvernemből valók vagy nem, akár mindennap érintkező ismerős bajtársak, akár egészen idegenek, kik eddig sohasem látták egymást, egymással oly bizalmas hangon beszélgetnek, mintha csak testvérek vagy benső barátok volnának. Ez a széltiben hallható megszólítás: „Hogy vagy, százados úr?” – vagy: „Kérlek, őrnagy úr!” – az idegennek „furcsán” hangzik; némelyek fennhéjázva mosolyognak és e szokást legalább is falusiasnak találják; mások bölcs elmélkedéseket fűznek e szokáshoz és fölvetik a kérdést, vajjon ily hang összeegyeztethető-e a szolgálat komolyságával? Nem árt-e a fegyelemnek? Nem csökkenti-e a följebbvaló tekintélyét? Nem történnek-e viszszaélések a testvéries érintkezés emez általános jogával?
(A mi hadseregünk: Az Osztrák–Magyar Monarchia népei fegyverben és zászlók alatt. Szerk.: Danczer Alfons, 1889)