Pénzügyi demokrácia a szabadság földjén

Robert Reich, Clinton volt munkaügyi minisztere szerint ideje, hogy a Wall Street (tehát a New York-i bankárok) kivonuljanak Washingtonból (vagyis a törvényhozó és végrehajtó hatalomból). Mindezt a Financial Timesban (2010. április 26.) megjelent írásában azzal indokolja, hogy a washingtoni törvényhozás és a New York-i bankárok viszonya egyre skizofrénabb: egyrészt az amerikai képviselőház igyekszik megmutatni, hogy keményen fellép a spekuláns bankárok ellen, akik a legutóbbi pénzügyi válságot okozták, másrészt, amint a félidős – kongresszusi – választások közelednek, mindkét párt (a demokraták és republikánusok) a Wall Street uraihoz fordul kampánypénzekért.
A legutóbbi időkben az amerikai pénzügyi szektor lett a választási kampányok második fő finanszírozója, épphogy csak elmaradva az első helyezett, az egészségügyi szektor mögött (ami máris magyarázat arra, hogy miért oly nehéz az egészségügyi reformot végrehajtani Amerikában az ellenérdekelt magánbiztosítókkal szemben). Az amerikai pénzvilág a 2010-es választási kampány finanszírozására mindeddig öszszesen 34 millió dollárt juttatott a pártoknak; a pénz hatvan százaléka a Demokrata párt kasszájában landolt. Ez év januárjától kezdve azonban, amint az Obama-kormányzat elkezdte volna megregulázni a bankszektort, fordult a kocka, és most már a szabályozást felpuhítani igyekvő republikánusok kapják a pénz zömét. A Citigroup, a Goldman, a JP Morgan Chase és a Morgan Stanley januárban és februárban kétszer annyit adott a republikánusoknak, mint a demokratáknak. A bankárok a számukra kedvezőbb (lazább) szabályozás érdekében versenyeztetik a két pártot a kampánypénzekért. Tegyük hozzá, teljesen legálisan. Az amerikai legfelső bíróság épp nemrég hozott egy döntést, amely szerint a részvénytársaságoknak, beleértve a bankokat is, joguk van arra, hogy annyi pénzzel támogassák a választási kampányokat, amennyivel csak akarják. Teszik is, mert a pártfinanszírozás az egyik legkifizetődőbb üzletág, különösen kétpárti rendszerben, ahol az egyik párt biztosan nyer, és a (kedvezmények formájában) visszakapott pénz sokszorosa a befektetett összegnek. Olyan ez, mint a rulett, ahol a feketére vagy vörösre tett pénzek nem kétszeres, hanem négyszeres-nyolcszoros összeget fizetnének. Ebbe egy kaszinó azonnal tönkremenne, de az adófizetők, úgy látszik, még bírják.
A washingtoni kormányzat és a New York-i bankárok kapcsolata azonban nem új keletű, különösen, ha a spekulációs tevékenysége miatt éppen most szenátusi vizsgálat alatt álló Goldman Sachst tekintjük. E banknak Hank (Henry) Paulson volt az elnöke, mielőtt 2006-ban George W. Bush pénzügyminisztere lett. De nemcsak ő, hanem valamennyi elődje is a washingtoni kormányzatban kötött ki. Jon Corzine New Jersey demokrata szenátora és Bill Clinton vezető pénzügyi tanácsadója lett, Stephen Friedman 2002 és 2005 között az Egyesült Államok nemzetgazdasági tanácsának elnöke, Robert Rubin a Clinton-kormányzat pénzügyminisztere mindkét időszakban. Dick Gephardt, a demokraták korábbi házelnöke most a Goldman lobbistája, de összesen az amerikai képviselőház mintegy 250 korábbi tagja lett a pénzügyi körök érdekeinek kijárója. A jelenlegi elnök, Barack Obama is mintegy tizenötmillió dollárt kapott a New York-i bankároktól, nem csoda, hogy Rahm Emanuel, a kampánypénzek fő felhajtója lett a kabinetfőnöke. Az amerikai adófizetőknek azonban kezd elegük lenni a Wall Street és Washington végső soron őket terhelő kapcsolatából. Robert Reich szerint a pénzvilág és az amerikai kormányzat szoros kapcsolata aláássa a kormányzatba és a demokráciába vetett bizalmat.