Nesz hallatszott éjjel a nagycenki kastély folyosójáról, az épület egyetlen lakója elindult megnézni, mi a zaj forrása. Egyszer csak úgy érezte, valaki hátulról megragadja nadrágjánál. Gróf úr, ne bántson – mondta a szellemnek –, még csak öt napja vagyok itt, beszéljünk inkább pár év múlva, ha lehet. Majd hátrafordult, s látta, csak egy kampón akadt fel. Ennek már tíz éve. Thomka Iván azóta nem fél a szellemektől, még ha Széchenyi István biztosan figyeli is valahonnan, vezetőként mit kezd az örökül hagyott ménteleppel.
A feladat nem egyszerű, Nagycenket az állam érezhetően messze nem az értékén kezeli. A csodás kastélyt és létesítményeit keményen sanyargatta a XX. század, az épületben a második világháború során komoly károk keletkeztek, a berendezés egy része megsemmisült. A felújítás több mint harminc évvel később, 1976-ben fejeződött csak be, ebben az évben adták át újra a méntelepet is. Vagyis ahogyan akkor hivatalosan elnevezték, a Nagycenki Ló- és Teljesítményvizsgáló Állomást. Ez az állam utolsó méntelepe, kérdés, meddig marad az, felröppent ugyanis a hír, hogy a kezelő Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal (MGSZH) szabadulna tőle. Jelenleg teljes a létbizonytalanság, hiába a lóbarátok számtalan hivatalos kérdése és levele. A méntelepet heten látják el, hivatalosan heti negyvenórás munkaidőben, csakhogy a lovakat nem lehet kikapcsolni, délután négy és reggel nyolc között is igénylik a gondoskodást. A falak itt-ott málladoznak, az épületre bőven ráférne az újabb felújítás. De rend van és tisztaság, furcsamód még a lovak jellegzetes szagát is alig érezni.
A méntelepen ottjártunkkor huszonöt ló „állomásozik”, számuk változó, hiszen gyakran hoznak be ide magántulajdonban lévő, képezni kívánt telivéreket is. Szelektálják a ménjelölteket, vizsgálják teljesítményüket, „iskoláztatják” őket, valamint biztosítják a szaporulatot. Sokan értetlenkednek, ha egyszer megfizetnék, miért nem ülhetnek fel ezekre a lovakra, nekik minduntalan el kell magyarázni, mitől különlegesek az itt tartott állatok, miért nem lehet csak úgy kivinni galoppozni őket.
A területet Thomka Ivánnal és a kastély utolsó „Inasával”, a kedves magyar agárral járjuk be. A kutya láthatóan rászolgál nevére, remek szolgálója gazdájának, és a nagyobb négylábúakkal is megfér. Elhaladunk a néhai lovak sírhelye mellett, itt nyugszik Pokol is, Széchenyi hű kísérője. A méntelep vezetője budapesti származású, de ma már megfájdul a feje, ha a fővárosba kell mennie. A hely hangulatát könnyű átvenni, az érzés egyszerre felszabadító és a felelősség súlyától terhes. Ha a méntelep a többi hasonló intézmény sorsára jutna, Magyarország, a lovas nemzet nem rendelkezne többé olyan állami kézben tartott központtal, ahol a legnemesebb, legjobb tenyész- és versenyállatok ellátása, fejlesztése ezen a szinten megoldott lenne. A méntelep egyik munkatársa a létbizonytalanságot nem tudván feldolgozni nemrégiben önkezével vetett véget életének.
Bár sokat faggatom Thomka Ivánt, nem szeret panaszkodni, inkább a munkáról és a lovakról mesél. Arra azért emlékeztet, az ötvenes-hatvanas években, a hagyományokat őrző méntelepek és istállók sorozatos felszámolásának idején olcsó volt a lókolbász, sokfelé lehetett kapni. Talán nem kell kifejteni, mi lehetett ennek az oka. A számok magukért beszélnek: az egykor mintegy egymilliós lóállományból a valóságos mészárlások, leépítések után mára 60–80 ezres maradt. Azért vannak kedvező jelek – remélhetőleg még nem az utolsó utáni pillanatban.
Május 16-án például a nagycenki pályán rendezik meg a Nemzeti Vágta egyik előfutamát, az itteniek azt remélik, hogy a nagy felhajtásnak köszönhetően talán több figyelmet kapnak, s a helyi értékekre is fel tudják hívni a figyelmet. A vágta a Széchenyi István emlékének szentelt jubileumi év nyitóeseménye lesz – a rendezvény eddigi hozadéka, hogy végre új lelátót építettek az életveszélyessé vált korábbi szerkezet helyett, valamint megerősítették a szintén düledező fedett dísztribünt. A legszélső állást Göncz-tribünként emlegetik, mivel annak idején az államfő innen nézett végig egy versenyt. Ezt akkoriban be is üvegezték, biztos, ami biztos, de mostanra annyira elkorhadt a szerkezete, hogy a Köztársasági Őrezred aligha engedné fel rá az elnököt. A pályán egyszerre három ló tud versenyezni, a belső ívén ötszázhúsz méteres pálya közepén pedig egyéb bemutatók tartására van mód. Igaz, az ehhez szükséges tereptárgyak is meglehetősen rossz állapotúak.
A nagycenkiek azt szeretnék, ha a Nemzeti Vágta futamai mellett minden évben megrendezhetnék saját versenyüket, a Széchenyi-derbit is, így népszerűsítve a sportágat. Ugyanitt találkozunk Ivánkovics Ottó polgármesterrel, ő meséli, hogy a lovassport fénykorában tizenöt–húsz ezer ember is kilátogatott a pályára, hogy figyelemmel kísérhesse a versenyeket. Ezt a hagyományt kellene valahogyan feléleszteni, amihez persze a méntelepnek és intézményrendszerének is meg kell maradnia. Jelenleg évi hetvenmilliós a költségvetésük, a bértartásból, egyéb szolgáltatásokból ennek döntő részét ki is gazdálkodják. Így évente mindössze körülbelül tízmillió forintjába kerülnek az államnak, ez az az összeg, amelyet a magyar csúcslovak megtartására, tenyésztésére kellene költeni.
Nagycenkről visszatérve érdeklődésünkre az MGSZH sajtófőnöke, Harka Zoltán megerősíti, hogy „folyamatban van a vagyonkezelői jog átadása a Nyugat-magyarországi Egyetem felé”, a privatizációnak viszont még a gondolata sem merült fel. Az egyetem korábbi tájékoztatásából úgy tudni, mindenképpen megtartanák a méntelepet, főként oktatási céllal bővítenék is funkcióit. A fejlesztések azonban elsősorban azon múlnak – derül ki az MGSZH sajtófőnökének szavaiból –, hogy milyenek lesznek az új kezelő anyagi lehetőségei, képes-e például elvégezni a kastélyszárny sürgető felújítását. Remény tehát van, bizonyosság nincs. Thomka Iván mindenesetre már felajánlotta: ha ezzel segít, egy éven keresztül hajlandó fizetés nélkül ellátni feladatát. Hiába, a hely szelleme.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
