Ötven évvel ezelőtti futballmeccset nem szabad úgy nézni, mintha tegnap játszották volna, hisz például Eger 1552-es várostromát sem a modern haditechnika vívmányaival vetjük össze. Mert ha így tennénk, a támadókat lesajnálhatnánk, és a védők sem lehetnének csillagok – bár utóbbiak 1960-ban, Glasgow-ban sem tűntek annak. Bezzeg a csatárok! Lövőerőben és pontosságban nemhogy kiállnák a próbát a maiakkal, de le is pipálnák őket. Ezt Puskás még hazatelepülvén, a hatvanon is túl bizonyította, de térjünk vissza inkább a 33 esztendős, feltűnően „slank” Öcsihez, a Hampden Parkba!
Ahol két, bombaformában lévő alakulat feszült egymásnak. Az elődöntőben a Real 6-2-es összesítéssel (kétszer 3-1-gyel) ütötte ki a Barcelonát – a katalánokról anynyit, hogy az előző körben 9-2-vel intézték el a Wolverhamptont, Angliában Kocsis Sándor négyet hintett –, az Eintracht pedig 180 perc alatt 12-4-es csapást mért a Glasgow Rangersre! A németek a finálé 18. percében pazar kontrából szereztek vezetést, amit Di Stéfano a 27. és a 30. percben megfordított, majd a 45. és a 71. perc között következett Puskás mesternégyese. Először elvette a labdát a pepecselő bekktől, és saját posztjáról, balöszszekötőből magától értetődő természetességgel lőtte ki a rövid pipát; másodszor hanyagnak tűnő, de magabiztos eleganciával értékesítette a tizenegyest, amit olyan szabálytalanságért ítéltek meg, amely manapság kosárlabdában sem számítana faultnak; harmadszor beletette a fejét a balról érkező, hajszálpontos beadásba; negyedszer jobbal lekezelt egy valószínűleg „eltört” löketet, majd fordulásból, ballal a jobb felsőbe bombázott. Négy gól (a szünetet nem számítva) fél órán belül; a megye I-ben is életre szóló élmény lehet, hát még a legrangosabb kontinentális kupa legfontosabb mérkőzésén!
Így érezhette a második BEK-serlegét elnyert Puskás is – ez volt a sorozat ötödik kiírása, egyben a Real Madrid ötödik diadala –, mert a skót játékvezető, Jack Mowat hármas sípszava után rögvest a kezébe vette a meccslabdát, amit azonban a frankfurti Hans Weilbächer kunyerálni kezdett tőle. Az archív filmkockák addig azt mutatták, milyen futballista volt Puskás Öcsi, innentől azt, milyen ember. Első nekifutásra ugyanis egy laza pesties kézmozdulattal még elhajtotta a „kéregetőt”, de mivel az nem tágított, ő, a földkerekség egyik legjobbja, a BEK-döntő négygólos sztárja végül egy „nesze, öreg, örüljé'!” jellegű gesztussal az egyszeres nyugatnémet válogatott balbekk kezébe nyomta a lasztit.
Talán ha tudta volna, hogy az addig zsinórban ötször győztes Real a következő öt évben képtelen lesz BEK-et nyerni – de ezt senki sem sejtette. Az 1961-es finálé nekünk, magyaroknak másról vált emlékezetessé; a berni Wankdorf-stadionban vívták, a Kubala, Kocsis, Evaristo, Suarez, Czibor ötös fogattal felálló Barcelonát ugyanabba az öltözőbe irányították, mint az 1954-es vb-döntőben az Aranycsapatot, és ez a gárda is ugyanúgy 3-2-re kapott ki az egyébként Guttmann Béla által trenírozott Benficától, mint amaz az NSZK-tól. A Barca két gólját Kocsis és Czibor jegyezte.
Hiába, akkoriban még a futballkudarcaink is ilyenek voltak.
origo.hu
Jó az a szóda, de a kockázatait kevesen ismerik!
