Szenvedelmes kertész

Somló hegyén lenni: mintha a Tempé völgyében lennénk. Istenek lakhelyén – olvasható Ambrus Lajosnak A somlairul című írása csodálatos, merített papírra készült, kézzel kötött kiadásában. Ahogy az egykori spártai harcosok ihatták Aphrodité forrásának hűsítő vizét, úgy hallgattam többször én is Lajost a szőlőről, borról, a magyar almafajtákról beszélni. Vele én is a Tempé völgyében éreztem magam, amikor megmásztuk a gyulafehérvári szőlőhegyet, hogy együtt fedezzük fel a rózsamáli titkát rejtő dűlő szépségeit, vagy amikor Kaló Imrénél jártunk „egy mindannyiónk kedvére való időutazáson”. Valóban olyan volt ez az utazás, ahogy Lajos leírta: „megszűnt a tér-idő törvényszerűsége, és én az efféle szabadságot nagyon szeretem – ilyenkor azzal foglalkozhatunk, amivel kell, nem zavar semmi, nem szólít el semmiféle szükséges körülmény, csupán a szenvedély hívása”. Akkor csodás borok, a háromféle húsból és gombából készül vadászpörkölt ízeibe és illataiba feledkezve nem gondoltunk az otthoniakra, a közelgő halálra, a Lajos életét és az enyémet is megváltoztató tragédiákra.
Máraival együtt én sem hiszek a véletlen találkozásokban. „A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben. […] Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.” Ambrus Lajos megismerése, a mi váratlan találkozásunk éppen ilyen az életemben. Egy napon születtünk, március 28-án, csak huszonkét év különbséggel. Biztosan más ember s másmilyen író lennék nélküle, és sosem mentem volna szőlész-borász mérnök szakra, ha ő nem beszél rá. A rendetlenség általa állt össze rendszerré: mintha tudta volna, hogy édesapám halála után a családi gazdaság élére kell állnom. Erős tenyere hányszor csapott már a vállamra atyai figyelmeztetésként, hogy ne feledjem a legfontosabb fogalmakat, amelyeket az egyik barátja halálára lejegyzett Ég és Föld között című esszéjében is felsorolt: „nyíltszívűség, barátság, férfiasság”. Ezek megélése és megírása táplálja a friss illatú reményt, „hogy érdemes élni”.
Édesapám halála után hetekig csak Karel Capek csodálatos könyvét olvastam, A szenvedelmes kertészt. Apám valóban az volt, gyermekként, majd a művészettel foglalkozó egyetemistaként sosem értettem, miért bizonygatta mindig azt, hogy a metszés, a fák alakítása, a szőlő megújítása valójában művészet. Ennek megértéséhez egy másik szenvedelmes kertész, Ambrus Lajos írásai és szavai, majd a megörökölt szőlő, a föld s a fiatalkori tapasztalatok újraélése segítettek hozzá. S persze Capek, aki egyszerre ír édesapámról, a veteményes felett naponta görnyedő édesanyámról és Lajosról is: „Ha a kertészember a világ kezdete óta természetes kiválasztódással jött volna létre, bizonyára gerinctelen lénnyé fejlődik. Mert mire való a kertész gerince? Csak arra, hogy időnként kiegyenesítse, mondván: juj de fáj a hátam! Ami a lábát illeti, többféleképpen használható: guggolhat, térdelhet vele, maga alá is igazíthatja, sőt felhúzhatja a vállához is. Az ujjak jók ültetőfa helyett, a tenyerével elmorzsolhatja a rögöket, vagy megfelel lapogatónak is. A fej, minthogy száj is van rajta, alkalmas a pipa elhelyezésére. De a hát, a gerinc marad merev!”
Lajossal való barátságom a türelemre tanított meg a leginkább, arra, hogy mindennek eljön a maga ideje, s aminek még nincs itt, arra határozottan mondjak nemet. Ambrus az 1996-ban megjelent Szókalauz című könyvében írta Márairól a következőket: „Jellem. Igényesség. Magány. Következetesség. Szerénység. Szigor. Türelem. Szellem. Munka. Műveltség. Minőség. Fegyelem. Kötelesség. Rend. Honszeretet. Megint munka. Egyéniség. Alkotás.” Akár ars poetica is lehetne ez a fogalomhalmozás, hiszen látom, ahogy az ambrusi életmű összeáll az igényesség, a minőség, a honszeretet és a hétköznapivá vált magány négyszögében, amelynek középpontjában már-már idegesítő türelme áll. A türelem, amely nélkül sem jó író, sem valamirevaló kertész nem lehet az ember. „Akinek megáll az órája, széjjelszedi, aztán elviszi az óráshoz – írja Capek. – Akinek elakad az autója, felemeli a motorfedőt, belepiszkál a motorházba, s végül hívat egy szerelőt. Mindennel a világon lehet valahogy boldogulni, mindent lehet igazítani és reformálni, de az időjárás ellen semmit sem lehet tenni. Nem segít semmi: a buzgalom, a nagyralátás, az újító szellem, a szemfülesség, az átkozódás egyként hatástalan; a bimbó kinyílik, a csíra kikel, amikor eljön az ideje, és betelt rajta a törvény. Alázatosan tudomásul vesszük az ember tehetetlenségét, megértjük, hogy minden bölcsesség támasza és talpköve a türelem. S különben is, mi egyebet tehetnénk?” Hányszor jut ez eszembe, mikor felnézek az égre a Jóistenre és jó apámra gondolva, hogy miért esett éjjel a hó, mikor ma metszeni akartunk, vagy miért esik az eső, mikor mi permeteztünk volna, s miért van jó idő, amikor szomjazik a föld és a belőle élő fa.
A nyolcvanas évek meghatározó Ambrus-művéről, a 2009-ben újra megjelent Eldorádóról írta Alexa Károly, hogy „korának és generációjának egyik leggazdagabb tematikájú, egyik legteltebb hangzású, a szövegalakító technológiák révén egyik legtalálékonyabb regénye. […] Magyar regény. Történelmi és anekdotikus, a nyelvben tobzódó és a tájban otthonos.” Mai szöveg, régi álmokkal és életekkel. Látom magam előtt Lajost és apámat a borospincénkben, egy régebbi találkozásra visszagondolva, figyeltem ezt a két markáns férfit: mai emberek, akik mégis másik, talán sosem volt, jobb világba vágyódnak, akik visszalopnák letűnt dicsőségünk meghitt pillanatait az életünkbe. Akik egy kis részt kaptak a teremtés öröméből, de időt is kérnének hozzá az Istentől, hogy élvezhessék munkájuk gyümölcsét.
A következő dedikációt kaptam az Eldorádóba 2009. június 6-án: „Simon Lacinak mindig szerető öregapjától: Lajostól”. Jólesett ez az együtt megélt veszteségek, valamint a szeretett nagyapák megértett és édesapám feldolgozhatatlan halála után. Jólesik ma is a kezembe venni, érezni azt az őszinte szeretetet, amely e néhány szó mögött van. Tudni, hogy ezt a nagyszerű, szerény embert biztos barátomnak mondhatom. Hatvanadik születésnapodon is Isten éltessen, drága öregapám!