Csalódva teheti le a Clinton-kormány egykori külügyminisztere vezette „öregek tanácsának” munkáját az, aki az elmúlt évek éles vitái, válságjelenségei és az alapjaiban változó stratégiai realitások miatt őszinte helyzetértékelésre várt, és jelentős változtatásokra tett javaslatokban reménykedett. A koszovói háború, majd a szeptember 11-i terrortámadások óta, azaz egy évtizede ismételgetett hívó szavak sorakoznak ebben a dokumentumban is, mint a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének veszélye, a kibertámadások lehetősége, a kalózkodás, azaz a határokon túli missziók. Helybenhagyja a szövetség katonai képességeinek fejlesztésére érvényben lévő eddigi elveket, mint a nagyfokú telepíthetőség kialakítása, illetve az erők jelentős részének hosszú távú fenntarthatósága expedíciós körülmények között.
Míg Albrighték leszögezik, hogy a NATO regionális szervezet, amely nem oldhatja meg a világ minden problémáját, s ösztönzik a létező partnerségek megtöltését tartalommal (ENSZ, EU, Oroszország, Földközi-tenger), valamint újak indítását, állandóan hangsúlyozzák a kihívások globális jellegét és kiszámíthatatlanságát. A nagy kérdést tehát, hogy a világ legerősebb katonai szövetségének milyen földrajzi kereteket szabjanak, függőben hagyják.
Afganisztán természetesen központi szerepet kap a dokumentumban, ugyanakkor többször előkerül Irán is, mint potenciális fenyegetés. Míg az előzőnél a kudarc szerintük terrortámadásokkal fenyeget, addig az utóbbi miatt ballisztikusrakéta-támadásokkal kell számolni. Mint pillérre, erre támaszkodik javaslatuk a szövetség rakétavédelmi képességével, mint új, „központi misszióval” kapcsolatban: azt az Obama-kormány „fokozatos és adaptív” európai telepítésével hangolnák össze, partnerek, elsősorban Oroszország maximális bevonásával.
Az egykori legfőbb ellenséggel a lehető legőszintébb partnerségre törekednének a „NATO 2020: garantált biztonság; dinamikus kapcsolatépítés” című dokumentum szerzői. Megállapítják ugyanis, hogy 2008-ban, a grúziai háború idején a NATO–Oroszország tanács képtelen volt elejét venni a konfliktusnak. Hogy a meglehetősen nyitott koncepcióalkotásra sikerrel gyakoroltak hatást a Moszkvával való kiegyezés hívei, arra az utal, hogy Grúzia és Ukrajna partnerségét emlegetik ugyan, ám felvételükről már szó sincs.
Az Albright vezette testület nem változtatna az Európában állomásoztatott amerikai, „szubstratégiai” nukleáris fegyverek státusán, mondván, azokra szükség van a szövetség elrettentőképességének megőrzése érdekében.
Ha az olvasó őszinteséget keres a dokumentumban, azt két területen találhatja meg. Az egyik, hogy sikeresebben kell kommunikálni a szövetség szükségességét a tagországok lakosainak. A másik, hogy a hatékonyság és folyamatos adaptációs igény miatt komoly átszervezésekre van szükség, amelynek kivitelezéséhez jelentősebb hatásköröket adnának a főtitkár kezébe. Magyarország – jelesül Szekeres Imre távozó honvédelmi miniszter – legfőbb ambíciója, a közös missziós finanszírozás utalás szintjén szerepel a dokumentumban, de a szerzők nem fektettek rá különösebb hangsúlyt. Az Albright-csoport tagjai és szakértői között továbbra is a hidegháborús, „nyugati NATO” emberei domináltak, magyarnak nyoma sincs, térségbeli elvétve szerepel.
origo.hu
Történelemből elégtelen: Magyar Péter ezt nagyon benézte
