A futball esztétikája 1.

I N F R A K U L T Ú R A

A Han dinasztia idejéből származó katonai kézikönyv említést tesz egy Cu-csu nevű játékról, amely nagyjából úgy nézett ki, hogy szorgalmas kínaiak először két, tíz méter magas bambuszbot közé széles selyemcsíkot feszítettek, majd belevágtak egy 30-40 centiméter átmérőjű lyukat. Aztán a támadó játékosoknak az ellenfél heves ellenállását leküzdve ezen a nyíláson át kellett rúgniuk a hajjal és tollakkal kitömött bőrlabdát, a mérkőzés lefújása után pedig a veszteseket családias hangulatú ünnepség keretén belül lefejezték.
A civilizációs kísérletek során a játék szabályai sokat finomodtak, jelenleg ott tartunk, hogy a futball a tömeg és az elitkultúra elidegeníthetetlen része, az emberiség legnépszerűbb szórakozása, megelőzve a popzenét is. A dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság közvetítéseit több mint egymilliárd ember nézi szerte a világon, nincs még egy ilyen manifesztuma a kultúrák találkozásának, multikulturális jelenségnek vagyunk szemtanúi, mondhatnánk bátran, ha nem járatták volna le oly sokan ezt az egyébként találó kifejezést. Eklatáns példája volt a fentieknek, amikor a török srác gyönyörűen kiugratta a brazilt, aki be is varrta a német csapat újabb gólját (akkor már túl voltunk a lengyel találaton) az ausztráloknak, szomorkodott is a horvát védő. És itt most nem klubcsapatokról beszélünk, hanem nemzeti tizenegyekről, örültek is nagyon a német drukkerek, akik a háromszínű zászló mellett fehér-feketéket is lobogtattak bőszen, mint megannyi op-art rajongó, felidézve ezzel a berlini olimpia különös hangulatát. Na erre varrjon gombot monsieur Le Pen, aki egyébként rendkívül találóan Afrika-válogatottnak nevezte a francia csapatot.
És ha már Afrika, a vuvuzela elnevezésű népi hangszer természetesen kihagyhatatlan. Erről a rémálomról tettünk már említést vagy egy éve ezeken a hasábokon, fenntartva azt az opciót, hogy be kellene tiltani, amíg még nem késő. De az is helyes válasz, hogy a legközelebbi európai vébén beeresztenek nyolcvanezer botfülűt a stadionba felhangolatlan hegedűkkel, játszanak egy kis Stockhausent kilencven percig. Vagy éppen Bastian Schweinsteiger korai munkáit, ha vannak neki ilyenek.
Schweinsteigerről szólva el ne feledkezzünk a csodálatos nevekről. A magyar irodalom legjobb névalkotói, Jókai Mór és Fehér Béla összetennék az összes kezüket, ha ők álmodhatták volna meg Siphiwe Tshabalala figuráját, aki ugye azt a borzalmas nagy dugót durrantotta be a mexikóiaknak, mintegy felütésként. A zseniális gitáros, Snétberger Ferenc mondta Joni Mitchell játékáról, hogy azért szereti, mert nem lehet nála tudni, hogy hol az egy. Na ez olyan volt.
A ghánaiak viszont összművészetben utaznak, és nem is arról a Peter Handke-i felvetésről van szó, amivel legyőzték minden idők leghülyébb szerb válogatottját, a kifutók világát idéző csetniksapkás szurkolók legnagyobb bánatára. Hanem a színek és a zene. A vuvuzela eszelős vonyításába, ami csak ahhoz a filmtörténeti pillanathoz hasonlítható, amikor az Ördögűzőben elindultak a sáskák, egyszer csak belehasít egy komplett nagyzenekar és a kifestett, extázisban szuperlassított arcok. Ghána itt van, érezd.