Honfoglaló-függők a színházi büféből

Emlékszem a régi tévés vetélkedőkre még gyermekkoromból. Nem igaz, hogy csak azért mozgatták meg az országot, mert egyetlen csatorna volt, videója, DVD-je sem volt senkinek, hanem azért, mert a műveltség mindenki számára érték volt, ahogy a közös játék öröme is.
Sajnos az internetes Honfoglaló játék több kárt okoz, mint amennyi örömet, sikerélményt, és ezen az sem segít, ha színházi csapatok játsszák a képernyőn. A Honfoglaló-függő ugyanis néhány száz játék után már komolyan elhiszi, hogy ha nagyon gyorsan megtippel egy választ, akkor nemcsak eredményesebb annál, aki nem tippel, hanem meglevő, megszerzett ismereteit próbálja előhívni, hanem jobban is tudja a helyes választ. A Honfoglalózók között nem ritka, hogy ketten két géppel alakítanak egy játékost: az egyik a válaszokat keresi a neten, a másik az ellenfeleket kezeli a képernyőn. És mindketten biztosak abban, hogy győzelmük ugyanannyit ér, mint az egyedül játszó, biztos ismeretek alapján jelölő játékosé. Ráadásul nagyon gyorsan a teljes kérdéssor végére lehet érni, s aztán már a megválaszolt feladványok jönnek újra, és a gyanú: van, aki úgy játszik, hogy betanulja a válaszokat? Kérdés: egyáltalán helyes-e ezt a játékot közszolgálati csatornán bármilyen formában népszerűsíteni. Újabb kérdés: mi a különbség aközött, ha egy közszolgálati csatorna valóban – arccal a néző felé – megrendez adófizetői pénzekből egy tévés vetélkedősorozatot, illetve ha egy belterjes (jelen esetben magyar színházi) világ vetélkedőjét a néző számára – szintén közpénzből – csupán úgy-ahogy összefoglalja. Sajnos a Duna TV-n és a m1-en sem egyedülálló ez a fapados, a nézhetőség határán álló megoldás, amely roppant alkalmas arra, hogy a nézőt elvadítsa a csatornától és a műsor témájától is.
Eleve borzongató az a megoldás, hogy a három színházi csapatot egy bőbeszédű színész, Scherer Péter moderálja, s aztán még a Duna
TV-s Kembe Sorel Artúrnak külön össze kell foglalnia, narrálnia a történteket, különben nem lehet érteni. Ilyenkor szeretjük azt mondani, hogy a műsorvezetés is egy külön szakma. És olyankor is szeretjük ezt mondani, amikor a Kapa–Pepe-filmek Pepéje a képernyőn kunyorál ingyenjegyet a családjának bábszínházba, mintha a nézők ott sem lennének. Mintha az egész világ egy nagy színházi büfé lenne. Ezt a nagy színházi büfét kellene már végre valahogy „fölrobbantani”.
A most vasárnapi részben, amely a nagy végső döntő előtti utolsó megméretés volt, sokáig a tatabányai színház csapata vezetett, aztán mégis a Budapest Bábszínház nyert. Csupa kedves, ismeretlen arc, nincs kétség afelől, hogy akik itt most játszanak, ők azok, akik keményen megdolgoznak egy-egy előadásért. Miközben a nevüket mondja a műsor elején Pepe, a kamera máshol jár, véletlenül sem tudunk két-három névnél többet valamelyik archoz kötni még a vetélkedő végére sem. Ugye, nem ezt nevezzük közszolgálatiságnak?
(Honfoglaló, Duna TV, június 6., 21.00.)