Mélységekből

A szabadhídvégi születésű költőnek, Szigeti Lajosnak Végtelen jel című munkája a hatodik verseskötete. Viszonylag kései indulás volt az övé: első könyve, Az ég tükrében 1992-es kiadású, s akkor a szerző már hatodik évtizedében járt. Ám bizton állíthatjuk, hogy jót tett neki a várakozás: akkor már érett poétaként jelentkezett. Kiváló pályatársa, Veress Miklós most pedig ezt írja az új kötet ajánlásában: „Szigeti Lajos versein meditálva […] önkéntelenül is valami bölcselem ötlik eszünkbe az általa olykor édeninek is gondolt-nevezett hajdanságból.” Milyen jó szó a „hajdanság”! Hiszen Szigeti valóban alámerül a latinos ideák világába, s az sem véletlen, hogy volt már az aquincumi költőverseny babérkoszorús díjazottja.
És kötődik a keresztény hitvilághoz is, miként jól érezhető mindez Credója négy sorából: „Istenhez vezet minden út, / más igazság hamis. / Az égi abszolút, / a földi relatív.” S ha nem is ez a leglíraibb vallomása, egy biztos: itt fejezi ki legpontosabban szellemi világának lényegét. Abban a könyvben, amely küllemében is nemes: azzá teszik hű szerzőtársának, a fehérvári születésű, kitűnő grafikusnak, König Róbertnek a művei, amelyek többet jelentenek puszta illusztrációknál. Értelmezik is a verseket, a testvérmúzsák szerencsés találkozásának jegyében.
Szigeti Lajos világában különös hely illeti meg az eget, a fényt, a holdvilágot, a teremtett világ megannyi részletét. Ugyanakkor a költő nem fordít hátat a társadalmi valóságnak sem, és kifejezi történelmi érzékenységét is. TriaNON-jának már a címe sokat mond, miként annak idején Nagy Gáspár is tipográfiai játékkal követelte, hogy a halottakat el kell temetNI. (Emlékezzünk: akkor így lopta be a versbe ’56 mártírját!) Szigetit ugyanígy rendíti meg egy-egy sanyarú emberi sors: „Rongy a zászlóm, / hazám csonka. / Nem leltem asszonyra, otthonra, / aszfalt a terített asztal, / fojtanám bánatom borba” (Hajléktalan). Azt üzeni, hogy az egyes emberi sors része vagy következménye a tágabbnak, a nemzetinek.
Olyan költő ő, aki az európai kultúra folytonosságában lelte meg helyét, s így szól érvényes költői nyelven hozzánk. A szépséget kutatja mindenütt, a kozmoszban éppúgy, mint egy csendéletben. A kaktuszok közt éppúgy, mint a szerelemben, a nőiségben. Ez utóbbira jó példa a Napimádó. „A hullámokból kikelt / ragyogó asszonyi test / látszólag hűvös maradt, / akár egy gyújtólencse / a nap / zuhanyrózsája alatt, // de aki fényérzékeny, / hamar elvész tüzében.”
Az is jellemzi Szigeti műveit, hogy gyakran mintha nem is vers születne, hanem természettudományi megfigyelés lenne a szülőerő. (Tudjuk, hajdanán ez az eljárás nem volt szokatlan.) Eszünkbe jut a József Attila-i tétel, vagyis hogy a líra: logika. Másutt viszont az átlagon felüli érzékenység jellemzi Szigeti líráját, s mindez remek nyelvi és formai játékkal egyesül. Egyik legsikerültebb verse a Vallomás, amelyben szelíd erotika bújik meg, miközben a költő a teremtés titkát kutatja. S a kötet szép lezárása a Könyörgés: „Mikor mélységekből kiáltok, / csak te érthetsz meg, Istenem, / jóravalón is fog az átok, / íme, elmérged nyílt sebem.”
(Szigeti Lajos: Végtelen jel. Versek, 2007–2010. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 1200 forint)