Mocsárciprusok

A mocsárciprus egyik első leírója nem annyira botanikai vagy egyéb tudományos tevékenységéről volt nevezetes. A spanyolországi Extremadura tartomány egyik kisvárosában, a baljós hangzású Medellínben született Hernando Cortez (helyesen: Hernán Cortés) érdeklődő, nyughatatlan ifjú volt, tizennyolc évesen Hispaniola szigetére, onnan pedig Kubába hajózott. 1519-ben expedíciót, nevezzük nevén a dolgot: hódító sereget szervezett az amerikai kontinens felderítésére és az elérhető területek meghódítására. A nagy hódító, az azték birodalom letiprója, Tenochtitlan szétdúlója elkápráztatta uralkodóját hősiességével, és elnyerte kegyét is: Marqués del Valle de Oaxaca címmel tüntették ki, és 1547-ben bekövetkezett haláláig boldogan élt Spanyolországban.
De miért érdekel most minket Moctezuma és sok-sok más indián gyilkosa?
Mert az indiánok által a fehér istennek, a jóságos Quatzalcóatl megtestesülésének vélt kalandor maga írja, hogy 1519-ben a dél-mexikói Oaxaca településen egész csapatával egyetlen óriási fa alatt vert tábort. Úgy ír a faóriásról, mint a természet tüneményes csodájáról. A mai kor tudósai pedig úgy vélik, a fa feltehetően a mexikói mocsárciprus, a Taxodium mucronatum tekintélyes példánya lehetett. A hódító leírása nyomán a fát, mely alatt csapatával meghúzódott, körülbelül kétezer évesnek gondoljuk. Magassága akár ötven, lombkoronájának kerülete pedig száz–százötven méter lehetett.
Milyen növény a nevezetes mocsárciprus, melynek nyolcmillió éves maradványait 2007 nyarán találták meg Bükkábrány határában?
Elsősorban nagy. Lenyűgöző. Gigászi. Ma is létező példányai akár harmincöt–negyven, olykor ötvenméteres magasságot is elérhetnek. Különböző fajtái – az arborétumi példányokat nem számítva – ma már csak Észak-Amerikában, Floridában, Mexikóban, Afrikában és Délkelet-Ázsiában fordulnak elő. Európában csak Dél-Olaszországban ismerünk őshonos mocsárciprusokat.
Régebben a mocsárciprusfélék (Taxodiaceae) családjába sorolták, ma a ciprusfélék (Cupressaceae) közt tartják számon. A mocsárciprus-nemzetségnek ma három faját ismerjük.
A legelterjedtebb a T. distichum.
T. ascendens Brongn., vagyis a pikkelyes mocsárciprus, mely az Amerikai Egyesült Államok délnyugati tavainak, mocsarainak környékén él.
A T. mucronatum lélegzetelállító példányait ma is megcsodálhatjuk Mexikóban (Santa María de Tule, Oaxaca).
A miocén korban a Kárpát-medencébe kiterjedő tengerágak a Pannon-beltengerré vagy Pannon-tóvá alakultak. A folyók vizének köszönhetően a nagy tó fokozatosan édessé lett, hordalékkal töltődött fel, északi, mocsaras, vizenyős partvidéke a felső miocén korban – tehát úgy 6–12 millió éve – éppen a mai Bükkábrány magasságában húzódott. A szubtrópusi éghajlat buja növényzet megtelepülését tette lehetővé, a tóparti peremterületeken terpeszkedő mocsarakban és környékükön a különböző fenyőfélék, a platán, tölgy, bükk és juhar mellett az egyik leggyakoribb erdőalkotó fa éppen a mocsárciprus volt, mely a földtörténetnek abban a korában Eurázsia-szerte elterjedt. A léggyökerek övezte óriások a part menti területeken festői ligeteket alkotva, egymástól körülbelül tizenöt–húsz méteres távolságban magasodhattak, más, kisebb fák nemigen fértek meg az árnyékukban. A miocén kor vége felé a mai Északi-középhegység lábánál elterülő part menti mocsárcipruserdők pusztulásával és lebomlásával alakultak ki a ma is bányászott lignittelepek. A bükkábrányi leletek érdekessége, hogy a gyors betemetődés következtében a fák álló helyzetben, épen őrződtek meg, szerves anyagként konzerválódtak.
Hogy mi lehetett a betemetődés oka?
Az bizonyos, hogy nem fokozatos feltöltődés történt, hanem úgynevezett „földtörténeti Pompeji”, vagyis hirtelen, gyors változás, mint például az erdélyi Gyilkos-tó keletkezése, csak annál nagyságrendekkel nagyobb. Iszonyatos szél támasztotta homokvihar, tektonikus mozgás miatt bekövetkezett földcsuszamlás, tengeráradás is lehetett a kiváltó ok. A fényképfelvételeken jól kivehető, hogy a fákat hat méter magasságig szürke iszap borította be és konzerválta. Az iszapból kilógó részek elpusztultak. Az iszapra sárga folyóvízi üledék rakódott: a két réteg között uszadék fák, fadarabok láthatók. Tömören tehát azt mondhatjuk, hogy a Pannon-tó hirtelen vízszintemelkedése pusztította el az erdőket, és az oxigénszegény vízzel telített homok őrizte meg évmilliókon keresztül a fák maradványait.
A bükkábrányi lelet éppen azért ritkaság, mert nem kidőlt, kovásodott, vagyis megkövült és nem is szenesedett famatuzsálemekről van szó, hanem olyanokról, melyek eredeti formájukban és anyagukban, eredeti helyükön, álló helyzetben konzerválódtak. Nem is akármilyen körülmények között: hatvanméteres mélységben, hat méter magasságig vizes homokrétegbe ágyazódva.
A bükkábrányi lignitbányában 2007 júliusában feltárt mocsárciprusok közül hatot a Bükki Nemzeti Park ipolytarnóci bemutatóközpontja fogadott be. A ciprusok törzsének átmérője 2,6 métertől 3,4 méterig terjed, tömegük hét és tizenegy tonna között mozog.
Négy fát a miskolci Herman Ottó Múzeumba szállítottak.
Magyarországon is szép számban találunk mocsárcipruspéldányokat, például a vácrátóti arborétumban vagy Kiskunhalas déli peremén, ahol a hajdani bolgárkertészet öntözőgödrét szegélyezi az a tizenöt Taxodium distichum, melyet 1928-ban telepítettek mai élőhelyére. A kiskunhalasi mocsárciprusok tehát még igen fiatalok, ennek ellenére már körülbelül húsz méter magasak, törzsátmérőjük negyven centiméter. Ősszel nyújtanak igazán festői látványt, mikor lombkoronájuk vörösbe borul.