Örökségek

Ötvenkét éve gyilkolták meg Nagy Imrét. Nem volt az más, mint a legközönségesebb gyilkosság. A bírósági színjáték és a „nép nevében” kihirdetett törvény szabta ítélet nem legitimálta, nem tette társadalmilag indokolhatóvá és elfogadhatóvá emberi életek kioltását, inkább a „különös kegyetlenséggel” és az „előre megfontolt szándékkal” minősítésekkel súlyosbította volna a vádat, ha a gyilkosokat egyszer szabad, független, jogállami bíróság elé állítják. Nem állították. Pedig huszonegy évvel ezelőtt, amikor a jeltelen sírokba halálukban is megalázva elkapart mártírokat kivégzésük harmincegyedik évfordulóján méltó módon eltemették végre, joggal reméltük, hogy az igazság, az igazságosság ez egyszer nem holmi magasztos elvek homályos közhelygyűjteménye, nem apadt agyú értelmiségiek zavaros vitáinak kiinduló témája és nyugvópontja („mert ugyebár az igazság, az relatív”) lesz, hanem a mindennapjaink élő gyakorlata. Amely fennkölt megfogalmazás azt a földhözragadt, egyszerű valóságot takarja, miszerint az ártatlanoknak nem kell állami megtorlástól tartaniuk, a bűnt viszont üldözik, a bűnösöket számon kérik és megbüntetik. Bizony, 1989. június 16-án sokan hittek, hittünk ilyen gyermeteg illúziókban. Hittük, hogy az újratemetésben megnyilvánuló igazságvágy az a kőszikla, amelyre egy új, tisztességesebb, emberibb társadalom épülhet. Eddig nem nagyon épült. Ahogy nem vonták felelősségre a hajdani törvényes miniszterelnök gyilkosait sem. Ma ott tartunk, hogy a forradalom utáni vérgőzös megtorlások idejének belügyminisztere „jó hírnévvel”, „sérthető becsülettel” rendelkezik, s ezek megsértése esetén perrel (az igazságszolgáltatással!) fenyegetőzik a családja.
Hiller István, az MSZP kultúrfelelőse frakciója nevében megemlékezett a parlamentben Nagy Imre és társai kivégzésének ötvenkettedik évfordulójáról, azzal zárva szónoklatát, hogy a szocialista párt Nagy Imre politikája szellemi örökösének tekinti magát. (Az anyagi örökséget Nagy Imre gyilkosaitól vették át.) Ez még akár rendben is lehetne, hiszen ma a magyar törvényhozásban minden demokratikus erő a forradalom és szabadságharc szellemi, erkölcsi örököseként határozza meg magát, még akkor is, ha ezen hagyaték fölött vannak még viták, de legalább elemeiben azonosítható. Ám 2006. október 23. után meg kell kérdeznünk, az MSZP melyik Nagy Imre örököseként tekint önmagára. Nagy Imre belelövetett volna az emléke előtt tisztelgő tömegbe? (1956. október 6-án, Rajk László újratemetésén született a vicc: „Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne…”) A szocialista miniszterelnök melyik időszak Nagy Imréjét kérdezte – „Imre, te mit tennél a helyemben?” – mielőtt utasítást adott békés felvonulók brutális szétverésére? Az NKVD-s ügynök Nagy Imrét? A padlást söpörtetőt? A forradalom első napjaiban statáriumot hirdető, szabadságharcosokat falhoz állíttató Nagy Imrét? A jelek szerint ennek a Nagy Imre-i politikának szellemi örököse az MSZP. Mert annak, hogy a saját korlátain túllépő, hibáit kijavító, gyengeségein felülemelkedő, a tetteit, a bűneit is felelősen vállaló, azok következményeivel bátran szembenéző Nagy Imre nyomdokaiba kívánnának lépni, az elmúlt huszonegy évben csak a lózungjait hallhattuk, de egyértelmű jelét nem láthattuk. Az örökség átvétele azt jelenti, hogy épülünk és építünk általa, nem azt, hogy kisajátítjuk, főleg nem elsikkasztjuk.
Mielőtt a különböző politikai oldalak polémiát kezdeményeznek a rendszerváltás (rendszerváltozás) tényéről, mibenlétéről, eredményeiről, következményeiről, megtörténtéről, hiányosságairól, netán elmaradásáról, először azt kell számba venni: mi valósult meg s mi maradt meg huszonegy évvel ezelőtti reményeinkből, mi történt a mártírok gyilkosaival, s az így kapott eredmények hogyan viszonyulnak egymáshoz. Lehet-e igazságosabb a világ anélkül, hogy az igazságtétel megtörténne? Ideje volna bevezetni a szellemi örökösödési adót.