Az alapértékek megmaradnak

Senki nem gondolt rá, hogy a túlfűtött, végletekig átpolitizált közéletben jóformán egyetlen független közjogi intézmény sem fog az eredeti funkciójának megfelelően működni, miközben a gazdasági világválság egyik legsúlyosabban érintett országa leszünk.

Érdemes összevetni az alábbi két, egymással csaknem megegyező számadatot: 2 703 758, illetve 2 706 292. Nem csigázom az olvasó kíváncsiságát: az utóbbi azon állampolgárokra utal, akik 2010. április 11-én a Fidesz és a KDNP által közösen állított listára adták a voksukat. Az elsőként említett szám viszont azokat a választókat takarja, akik a rendszerváltás évében, 1990-ben az akkor még nagy pártoknak számító MDF-re, SZDSZ-re adták voksukat, valamint a Fideszre.
Mindhárom fent említett politikai erő gyökerei a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéki mozgalmaiban volt fellelhető, ugyanakkor történelmi elődpártja egyiküknek sem volt. Mindhármójuk bázisát az értelmiség jelentette. A történelmi pártokkal karöltve ott voltak 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal létrehozatalánál, azzal a szándékkal, hogy tegyenek végre valamit a kommunista rezsim lebontásáért. Tárgyalásos úton jöttek létre a szabad és demokratikus Magyarország alapjai, s ezt sajnos nem kísérte a tömegek számára is átélhető katartikus élmény. Talán ezért is mentek el oly kevesen 1990 tavaszán szavazni. A fiatal demokraták a konzervatív–liberális szekértáborharc meghaladását tűzték ki célul, és egy mérsékelten jobboldali politika kialakítását tartották a legfőbb törekvésüknek. Mindez a párt 1993-as debreceni kongresszusán vált egyértelművé. Az abszolút szocialista többséget eredményező 1994-es megméretésen még reménytelennek tűnt a polgári Magyarország létrehozatala, ám később bebizonyosodott, hogy nagyon is van realitása. Ahogyan az MDF és az SZDSZ felőrlődött a sokszor éppen egymás ellen vívott harcban, úgy vált egyre bizonyosabbá, hogy a posztkommunista elit valódi ellensúlyát a fokozatosan megerősödő Fidesz képezheti. Mindezt azok a szabad és magyar demokrata szimpatizánsok is megerősítették, akik 1994-től kezdődően felsorakoztak mögé, megnyitva ezzel számára a nagy párttá válás felé vezető utat.
A jelenlegi Fidesz–KDNP-pártszövetség kétharmados többsége mögött tehát ugyanaz a szándék húzódik meg, mint ami 1990-ben a törvényhozásba juttatta a Kádár-korszak demokratikus, illetve népi-nemzeti ellenzékét, vagyis a gazdasági-politikai rendszer működésével szembeni elégedetlenség, illetve az ennek megváltoztatására irányuló vágy. Valljuk be, az a korszak, amelynek alapjait az MDF és az SZDSZ 1990-es paktuma rakta le, és amelyben a Fidesznek sokáig csupán statisztaszerep jutott, nem tudott a magyar történelem sikertörténetei közé emelkedni. Az első szabadon választott parlament megnyitásakor aligha hitte bárki, hogy két évtizeddel később a szocialista kezekben vándorló nokiás dobozok, a gumilövedékekkel lövöldöző, azonosítószám nélküli rendőrök vagy éppen a böszmeségével kérkedő egykori KISZ-titkár válik majd a harmadik Magyar Köztársaság jelképévé. Biztosan senki nem gondolt rá, hogy a túlfűtött, végletekig átpolitizált közéletben jóformán egyetlen független közjogi intézmény sem fog az eredeti funkciójának megfelelően működni, miközben a gazdasági világválság egyik legsúlyosabban érintett országának hálátlan szerepe jut nekünk, ahol több millió ember fogja páni félelemmel nézni a svájci frank és az euró árfolyamváltozásait.
A demokratikus alapokra épülő köztársaság azon formájának, amelyik 1990 és 2010 között működött, morális és materiális értelemben is elfogytak a tartalékai. Akár sorsszerűnek is tekinthető, hogy az MDF és az SZDSZ, vagyis az „elvált szülők” az utolsó reménysugarat jelentő Bokros Lajosba kapaszkodva éppen a 2010-es választáson estek ki – alighanem véglegesen – a törvényhozásból. Kérdés azonban, hogy az örökségük is a semmibe hullott-e? Az Antall József által annak idején oly szemléletesen megfogalmazott eszmei hármasság például, azaz a kereszténydemokrácia, a népi gondolat és a nemzeti liberalizmus korántsem került múlt időbe, mivel a Fidesz szövetségeseivel egyetemben felvállalta ezek továbbvitelét. Ráadásul mindez nem csupán programpontokban, hanem személyekben is megtestesül. Az Orbán-kormány hivatalban lévő nemzetgazdasági, illetve külügyminisztere államtitkárként, belügyminisztere országos rendőrfőkapitányként, humánpolitikai csúcsminisztere egyetemi rektorként, honvédelmi minisztere pedig az MDF tagjaként volt aktív szereplője a két évtizeddel ezelőtti történéseknek. Lakitelek szellemének leghűségesebb őrzője, Lezsák Sándor ma az Országgyűlés alelnöke, az új alkotmány koncepcióját kidolgozó testület tagjai között pedig Antall József egykori munkatársát, majd utódját, Boross Pétert is ott találjuk. És lehetne még sorolni vég nélkül a neveket az új kormányzatban, vagy az államigazgatás más szintjein, akiknek karrierje az antalli években vett lendületet. Nekik pusztán a személyük is visszaigazolja, hogy amit alapítása idején az MDF képviselni akart, annak a nemzeti együttműködés rendszerében is helye van, szemben az önsorsrontó Dávid Ibolya és Herényi Károly irányvonalával, akiknek manapság az Országgyűlés plenáris ülése helyett ügyészségi kihallgatásokra kell járniuk többrendbeli személyes adattal való viszszaélés, illetve kényszerítés vádja miatt.
Talán még az MDF bukásánál is szégyenletesebbre sikerültek az SZDSZ végórái. A pártnak jelentkező híján immár elnöke sincs, az utolsó mohikánná váló Demszky Gábor pedig éppen a napokban jelentette be tagságának megszűnését. Bár maga az SZDSZ kimúlt, az általa egykor zászlóra tűzött értékek az „emdéefességhez” hasonlóan szintén tovább élnek. Az alkotmányban rögzített alapjogok melletti kiállás valamilyen formában mindegyik parlamenti párt programjában jelen van. Hasonló módon lett a közgondolkodás része az adócsökkentés vagy a túlburjánzó állami bürokrácia leépítése. Más a helyzet a szabad demokraták történetének azon részével, aminek köszönhetően végül a magyar társadalom undorodva fordult el tőlük. Ezeket a továbbiakban nyugodtan odaajándékozhatjuk a chartás tüzet őrző Gyurcsány Ferencnek. Feltétlenül idesorolandó a gőggel átitatott értelmiségi felsőbbrendűség, a vidéki Magyarország megvetése, a nemzeti értékek pocskondiázása, a liberális kánontól eltérő módon gondolkodók iránti gyűlölködés, a korrupciós ügyekkel való telítettség vagy a véres tömegoszlatásra parancsot adó Gergényi Péter mellén fityegő kitüntetés. Aki pedig a liberalizmus általános hanyatlásában véli felfedezni az SZDSZ összeomlásának okait, annak elég végigtekintenie az elmúlt hónapok európai választásait, és rögtön szembe fog majd tűnni, milyen sikeresen szerepeltek a szabadelvű pártok. A brit liberálisok vagy a szlovák Szabadság és Szolidaritás azonban a magyarországi eszmetársakkal ellentétben a jobboldali blokk részét alkotja, és utóbbinál fel sem merült, hogy majd a posztkommunisták szekerét kezdje tolni.
Összességében elmondható tehát, hogy minden olyan alapérték, ami tiszteletet parancsol az 1990-es rendszerváltás iránt, megtartotta helyét az átalakult politikai erőviszonyok között is. Ugyanakkor a választói akarat az irányban is egyértelmű volt, hogy az elkövetkező években mélyreható változásokra van szükség. Aki tehát bizalmatlanságot érez a nemzeti együttműködés rendszere iránt, az tekintsen úgy a kormányváltáson túlmutató eseményekre, hogy az „elvált szülők gyermeke” a 2002-ben félbemaradt kormányzati utat folytatva jóvá akarja tenni mindazt, amit elődei elrontottak, egy olyan Magyar Köztársaságot teremtve, amelyet nem elvtelen paktumok tartanak életben, és amelynek nem csupán a mohó és gátlástalan állampárti gyökerű nómenklatúra a haszonélvezője, hanem mind a tizenötmillió magyar.