(mi enyhíti a csapást )

Én nem tudom, felfogható-e azoknak az embereknek a kétségbeesése és keserűsége, akiknek a nagy esőzések és viharok tönkretették kertjeit, házait, néha mindazt, amit egész életük során létrehoztak. A most tapasztalható jelenségeket a magyar nyelv az ítéletidő kifejezéssel illeti, mintegy utalva a bibliai apokalipszisre. Akit netán a szabadban ért, például a Bakony felett százhatvan kilométeres sebességgel átrobogó, majd a Balatonra lecsapó szél, valóban már-már transzcendens félelmet élt át. Ilyenkor arra kell gondolnunk, hogy az ember önhittségével ellentétben nem megszelídítője a természetnek, inkább ő maga az, aki felborította a rendszert, ami a föld időjárását szabályozza.
Csopaki kertünk ékességét, egy bronzlevelű hatalmas vérszilvafát „szélvész csavart ki tövestül”. Most, hogy Petőfi szavait használtam, egyben beismertem, hogy az ő korában, a technikai forradalom előtt is lehettek időjárási anomáliák, s előfordult, hogy sziklákat „a völgybe, eget-földet rázó mennydörgés dönt le”. A vihar, a jégeső a Balaton vidékén majdnem minden kertet letarolt, kárt és keserűséget okozva. Egy dolgot azonban jó volt hallani: az emberek többnyire azt mondták, ne siránkozzunk, inkább legyünk szolidárisak azokkal, akiket Magyarország más tájain olyan csapás ért, amihez képest egy fa kidőlése, egy kert szétzilálása szinte semmiség. Én is így gondolom, mégis nyomaszt a saját balszerencsém; a kidőlt gyönyörű fát harminc évvel ezelőtt ültettem, s pusztulásába szinte képtelen vagyok beletörődni.
Az emlékezetes vihar idején nem voltam Csopakon, egy barátom, Rumi Ernő hívott fel, hogy a kertben az unokáim erdei faházikója mellett lévő vérszilva egy hatalmas földlabdával együtt kifordult és a sövényre zuhant.
Néhány nappal azelőtt Ambruskával, negyedik évéhez közeledő nagyobbik unokámmal, szokásunk szerint, meglátogattuk a szomszéd utcában lévő piros traktort. A háziak mindig is szeretettel fogadtak bennünket. Amikor aztán a rossz hír hallatára felhívtam telefonon a fiatal traktorost, Olasz Pityut, ő, bár zuhogott az eső, azonnal átment hozzánk megnézni, hogy menthető-e a fa. Felhívta a barátját is, egy kisebb kerti traktor tulajdonosát. Ő is rögvest a helyszínre sietett, majd sajnálkozva közölte velem, hogy a felázott talajon nem mer munkagéppel bemenni a kertbe, nehogy még nagyobb kárt okozzon.
Másnap elutaztam Csopakra, s elszontyolodva vettem szemügyre a kifordult tonnányi földlabdát és a szakadt gyökereket. Pityu azt javasolta, próbáljuk meg mégis visszaemelni a fát. Erős pányvákat hozott. Egy másik csopaki barátom, Kovács Zoli kölcsönadta traktoremelőjét, amivel egyszer, sok évvel ezelőtt egy kidőlt fiatal diófát helyre tettünk. Most a vérszilvát is sikerült úgy félméternyit megemelnünk. Pityu szerzett egy csörlőt, azonban a fa tovább már nem moccant. Egy teljes napig makacsul kínlódtunk vele. Ebben a kínlódásban némi öröm volt, hogy mindenki segíteni akart. Másnap vásároltam harmincméternyi, négy tonnát bíró drótkötelet. Ezt ráerősítettük a vérszilvafára, majd átvezettük a feljebb álló meggyfára rögzített karabineren, s így páternoszteres módszerrel, az utcán lévő traktorral próbáltuk megemelni, s földlabdástul visszahelyezni a hatalmas lombozatú fát. Az emelkedni is kezdett, de aztán nagy csattanással a négytonnás drótkötél elszakadt. Csak ekkor láttuk be, hogy a küzdelem kilátástalan. És jött a láncfűrész.
Most a rönk ott áll a kis házikó mellett, a hatalmas gyökér- és földkupaccal. Egy dolog nyújtott számomra némi vigaszt, az emberek segítőkészsége. Pénzt egyikük sem akart elfogadni. Hogy a szolidaritás mennyire enyhítette a szomorúságomat, én nem tudom…